A vándor
A Brit sziget északi csücskén, vad szelekkel, szakadó esőkkel, és sűrű ködökkel dacolva, makacsul áll Dyler városa. Kis halász falu, a sziklás meredek partok mélyedésében. Lélekszáma elenyésző. Alig élnek ott 600-an.
A lakosok, akár a vidék, kemények, mogorvák, és barátságtalanok az arra járó idegenekkel. Maguk közt már családként viselkedik mindenki. Hiszen ott élnek fenn az Isten háta mögött! Ahol senkire csak magukra, számíthatnak, arra is csak ritkán.
Van Dylernek egy pub-ja. Emeli a színvonalat, ez biztos. Sokan járnak ide törzsvendégként.
Tetejét fazsindely fedi, erősen a tetőlécekhez szegelve, hogy az orkán erejű szél ki ne kezdje a fedelet.
Falai a környékről összehordott, és kicsinosított köveiből állnak. Vastagok, és erősek.
Északi felén zöldellik a moha, és a páfrány, a párás tengeri levegőtől szépen csillog, ha néha napján rásüt a Nap.
Itt ugyanis az évben nem sok Napsütés van, annyi biztos. Javarészt borult, ködös, nyálkás idő van. Olyan, amit az ember az ablakból sem néz szívesen egy meleg szobából nem, hogy még olyan helyen is éljen.
Köves út vezet a pub-ig, melyet harsány zöld ajtó takar el a világ elől. Ablakaiból fáradhatatlanul szűrődik ki a lobogó fáklyák lángjainak örökös tánca. Itt mindig van élet, itt mindig van vendég. A pub tábláján ez áll „Bánat”.
Azért lett ez a neve a kocsmának, mert állítólag, aki alapította a feleségének akarta ajándékozni, mint egy kávézót. Rózsa kávézó lett volna a neve, és egy előkellő úrihely, a féle sznoboknak való szórakozóhely akart lenni.
Azonban még a tábla megfestése előtt az tulaj felesége elhagyta a tulajt, és szívében hatalmas kitöltetlen űrt hagyott.
Így a táblára ő maga irta fel fekete festékkel, „Bánat”. Ez a keserűség fogadja az odalátogatót. Ettől korcsosult úgy el ez a finom hely.
Mindenféle útonállók, tengerészek, kalózok, banditák bűnbarlangja ez.
A kocsmában terjeng a sör, a bor és a grog különös, mámorító, és undorító szaga. Füst! Büdös szivar, és pipafüstszag mindenhol, dohos, koszos levegő, akár egy kriptában. A falak sárgás, és mocskosak. Rég volt már meszelve. A rozzand fa asztalokból hol szögek meredtek a föld felé, hogy az ártatlan italozó véresre térdelje lábát, hol érdes durva szálkák meredtek az arra tévedő tenyér felé.
A mennyezetről agancsokkal díszített lámpás lóg, fénybe borítva ezt a sötét helyet. Még a padlást tartó fagerendákon ott fityegnek a fáklyák, és több fény valójában nem is kell.
A pulttól jobbra vannak a kis boxok. Ezekbe maximum négy ember fér el kényelmesen. Ide jönnek az emberek tárgyalni, bűnös dolgokat suttogni egymásnak, de a messziről érkezett vándorok is az ilyen félreeső zúgokat kedvelik.
A pulttal szembe van letéve öt hely. Székek meg asztal. Ide az ünneplő tengerészek, a hangoskodó kalandorok kerülnek, akik mindig a figyelem középpontjába vannak. A pulttól balra egy emelvény, a féle színpad. Havonta 1-2 alkalommal szoktak itt fellépni a faluból zenészek, de ha jobban megy a tulajnak, akkor akár minden hétvégén ott dinóm-dánomoznak.
Vidám dalaik feledtetik a bút, elnyomják a bűnök súlyát, és elnyomják a zajongó részegek gügyögését.
Sok itt a tengerész, és a vándor. Ezeket egyszer-egyszer lehet látni az életben.
De a törzsvendégek az igazán fontosak! Ők úgy szeretik a Bánatot, ahogy van. Bánatosan.
A vándorok, meg a tengerészek kit érdekelnek? Annyi pénzt nem is hoznak a konyhára, és amúgy is nekik kell a sör, meg a pihenő.
Donoven, McFinly, Rooney, és Philipp is híres neves törzsvendégek voltak a Bánatba.
Mind ismerték Earl-t a csapost, vagy a tulajt. Apjukként szerették az öreget!
Az öreg Earl-nek nem volt családja. Egy inas, Cooper segétkezett neki, a mindennapokban.
Mostanra már bevallhatom, hogy Earl volt az a bánatos szerelmes, akivel olyan rútul elbánt a szerelme, és az élet.
Rooney-ék előtte soha nem merték felhozni. Nem szóltak neki róla. Nem akarták újra emlékeztetni az öreget régi fájdalmaira, melyek mindennap kínozták őt.
Egyik este a négy jóbarát a szokásos boxában ült. Nekik Earl mindig meghagyta ezt a helyet, itt szoktak csütörtökönként pókerezni. Nem pénzbe, mert az kellett italra.
A kocsma természetesen dugig volt mindenféle jött-menttekkel. Earl a pult mögött pucolta a puharakat, amolyan szájmosószerrel, meg koszos ronggyal.
Odakünn viharos szél fújt, és már lógott az eső lába.
Kitárult az ajtó, a jeges szél végigfut a társaságon. Sokan megborzannak. Egy villám cikázik éppen akkor át a távolba, villanása világosba borítja az utcát, és az ajtóban álló hatalmas alakot, félelmetes árnyként tünteti fel. A villám elcsitul, de az árny csak nagyobbnak tűnik. Lassan én zömöken beljebb lép. Nehéz erős bakanccsai, akár egy óriásé, dübörögnek a hajópadlón. Becsapódik az ajtó, a csönd tovaszáll, és folytatódik a halk morajlás mindenhol. Csak a csapos nem veszi le a szemét az idegenről.
Arcát fedi barna csukjája. Csak a borostás álla, és cserepes ajkai látszanak ki. Hátán hatalmas batyu, testét hatalmas barna hasított bőrkabát védi a hidegtől. Kezei hatalmasak, és erektől dagadnak.
Határozott, és türelmes léptekkel jut el a pultig.
- Mivel szolgálhatok vándor? – kérdezte közönbösen Earl. Az idegen csak lassan levette hátáról a batyuját, és helyet foglalt az egyik bárszéken. Szembe fordult a csapossal, szántóföldnyi hátát a kocsmának mutatva. Veszélyes vállalkozás, egy ilyen helyen! Arca ekkor sem látszott. Csak annyi, mint eddig.
- Egy pint sör lesz. – dörmögte mély hangon.
- Máris. – szorgoskodott Earl, és a „tisztogatott” poharat teletöltötte a háta mögött sorakozó hordók közül az egyikkel.
- Négy penny lesz. – csúsztatta elé. A vándor széttárta hatalmas ujjait, és éppen négy penny-t csúsztatott végig a kopott, lőréspultasztalon.
Donoven-ék fél szemmel figyelték a vándort. Élnek itt északon hegyomlások, de ekkora jószágot még nem láttak. Van vagy kilenc láb magas, ha nem több!
McFinly szeme felcsillant, mikor látta, hogy az idegen elővesz egy pipát a kabátja zugából.
- Fiúk! – suttogta – Szerintem ő az.
- Ki? – Mormogta unottan Donoven fogpiszkálóval a szája szélén.
- Hát az a vándor ott a pultnál – suttogott tovább – hallottam már ezekről még a tanáromtól.
- Jaj máris itt tartunk! – szisszentek fel majd egyszerre – Az iskola!
- Mert te elkezdtél továbbtanulni, mi sem vagyunk kevesebbek. Ne legyél beképzelt – mondta neki rutinszerűen Rooney – Ez pedig egy pár.
- Passz!
- Nekem is!
- Nekem azért még itt van egy két pár! – Mutatta McFinly – És akkor most folytatom.
Szóval volt az iskolába könyvtárában egy elszigetelt rész, ahova soha, senki nem járt. Itt csak dohos régi historiás könyvek voltak, a tanulást nem segítették, ezért nem is ment oda egy diák se. Egy nap volt még egy kis időm, és hátra mentem szétnézni-
- Hoppá egy póker! – szakította félbe Philipp.
- Nem igaz! Semmi. – dobta le a lapokat Donoven az asztalra.
- Egy ötös pár… semmi több. – Mondta csöndbe Rooney.
- Öm, ja! Nekem csak egy drill. – mondta McFinly – Na! Ne szakítsatok félbe! Szóval, ahogy ott keresgélek, egyszer csak találok egy poros, pókhálóktól roskadó könyvet. A gerincén ez állt: A vándorokról, avagy a rejtélyes kalauzaink.
- Hú de érdekes lehetett – röhögött Rooney.
- Hát még ha ez nem is, a könyvtárosnak igan csak eltorzult az arca, mikor elévittem a könyvet. Azt mondta inkább ne vigyem el, hanem ott olvassak belőle, de olvassak belőle, ha mégis találkoznék az egyikkel.
- Mitől olyan különleges ez? Mármint bazinagy, eddig rendbe, de semmi különös nincs benne. – Értetlenkedett Philipp.
- Ja! Ki a francot érdekli, hogyan hágtál a könyvárossal! – Kiáltott fel Donoven.
- A könyvtáros férfi volt! – Ordított vissza McFinly.
- Még így se nagyon érdekel! - Fejezte be Rooney.
- Na, ami a lényeg volt, hogy azt olvastam, hogy ezek nem is emberek. Hol feltűnnek, hol el. De mindig ott, ahol éppen baj van, vagy az emberek tanácstalanok. Mint valami védőangyalok.
- De ez itt egyedül van. Vagy azok a kószák is hozzátartoznak? – Nézett oda szúrósan Donoven a kocsma túlsarkába.
- Szerintetek bántani akarják Earl-t? – Kérdezte Philipp.
- Nem, ők mindig egyedül járnak. Állítólag, még az ősidőkben szórta szét Isten az emberek közé őket. Kezdetben emberként születtek meg, de alapvetően bölcsebbek voltak társaiknál. Aztán az ötödik születésnapjuknál mind felavatódtak vándorokká. Azt olvastam, hogy ilyenkor ark angyalok szállnak le, pont ahány akkor volt, négy.
- Négy? De hát csak három van. – Mondta Rooney, ő mélyen katolikus – Kicsit eretnek dolgokat mondasz.
- Megmondtam, hogy ne hallgass arra a szadista papra! Ő visszahozatná az inkvizíciót! És igen, négy, mert mikor ezt történt Lucifer még ark angyalként létezett, még nem lázadt fel Isten ellen.
- Tehát akkor hányan is vannak? – Nézett Donoven. Idő közben már nem is osztottak újat, és már nem is szívták annyira a vérét McFinly-nek. Mind elmerültek a történetében.
- Én azt olvastam, hogy négyen vannak csupán. – Kezdett el suttogni, mintha a vándor egyenesen rájuk bámulna. – És mind a négynek saját ereje van, tudnak egyet irányítani az őselemek közül.
- Ez melyik lehet? – Pillantott kicsit kifelé Rooney.
- Nem tudom.
- Mit akarhat Earl-től?
- Ezt sem tudom. De ti is tudtok Trisha-ról. Mikor az embernek nagy fájdalma van, akkor jelennek meg a vándorok, és segítik kicsit jó irányba az embert.
- Ez mindig sikerül nekik? – Nézett hitetlenkedve Donoven, és közbe arra utalt, hogy mindegyőjüknek megvan a maga kis sötét zuga a szívében, ahol fájó, vagy éppen szégyelt dolgaikat temették.
- A szemtanúk írtak egy fejezetet, mindenki csak röviden, hogy milyen volt a vele való találkozás. Egyeznek.
Egy nagyon szimpatikus, és korrekt embernek írják le, aki mindig a fejükbe lát, és kegyetlenül lecsap a legféltettebb érzelmekre. De az igazi fegyverük a pipa. Erről lehet őket megismerni.
- Sok vándor pipázik. Mi is szoktunk pipázni. – Mondta halkan Donoven.
- Persze. Szoktunk, de neki mindig gyönyörű hosszúszárú rózsafa gyökér pipája van. És a dohány, abban lesz valami. A leírások ebben az egyben eltérnek, de minden ember a számára legkellemesebb ízt érezte a szájában. Volt egy amin röhögtem, azt írta „napfény íze” volt! – erre mind harsányan felkacagtak, Earl rájuk tekintett, és elkönyvelte, hogy a fiúk már beittak, s folytatta a diskurálást a vendéggel.
- Hát ez jó! Milyen íze lehet a napfénynek? – Vigyorgott Philipp.
- Tehát azt mondod nem bántja? – Kérdezte még egyszer Rooney.
- Azt mondanám. De nem tudom.
- Van egy ötletem. Mikor megindul, kövessük, és beszéljünk vele mi is. – Hozta fel Donoven.
- Úgy érted leütjük, és elvesszük a pénzét? – Értetlenkedett Philipp.
- Nem te…! – csak beszélünk vele, mert nekem is gyanús ez a fickó. Egy óvatlan pillanatban az egyik vendég elébük került, és eltakarta a hatalmas férfit a pultnál. Donoven sietve rántotta félre, de mire odanéztek, már nem ült ott senki, csak Earl állt ugyanott, ahol eddig, és bámult a pultra mereven.
Mind a négyen felugrottak, és odamentek hozzá.
- Earl minden rendben? – Kérdezgették.
- Persze fiúk, miért? – Earl arca fáradt és nyúzott volt. Most kicsit jobban. Mégis bágyadt mosoly ült ki az arcára. – Mit kértek? – Egy szó nélkül megindultak az ajtó felé, és kimentek a kocsmából.
Kinn az utcán eddigre már elcsendesedett kicsit az idő. A lámpások halványan pislákoltak végig a soron.
- Elvesztettük! – esett kétségbe McFinly.
- Nem. – Bökött ujjával az egyik lámpás fényében álló fekete sziruettre Philipp.
Odasiettek mind négyen, mikor közelebb értek a férfi még nagyobbnak tűnt, mint mikor a pultnál ült. Arca nem látszik, csak sötétség a csukja alatt. Most még az álla és az ajka sem látszik ki. A lámpa fénye. Az csalja meg az embert!
- Elnézést, hogy így magára törünk. – kezdte McFinly.
- Honnan jön? - Förmedt rá Rooney.
- Segíthetek fiúk? – kérdezett vissza egy nyugodt dörmögős hang.
- Ki maga? – Kérdezte Philipp.
- Én? Csak egy vándor. Egyszerű koldus. És nekem lassan mennem kéne.
- Várjon még egy kicsit, csak azt mondja meg honnan jött! – Mondta Donoven.
- Donoven. Ha te sem mered felvállalni, hogy Franciaországban születtél, és nevelkedtél, én miért mondjam meg származásom? De őszintén. Ezt szégyelni? –
Az egész tömegen döbbent csönd uralkodott. Tátott szájjal bámultak.
- Honnan tud-
- Tudtam a nevét? – vágta félbe Rooney-t – Mindig ugyan azt kérdezitek fiúk. De miért csak a kérdéseket teszitek fel? Miért kényelmesebb így? Rooney, te csak azt kérdezgeted, mi lett volna, ha elbúcsúzhatsz édesanyádtól, mielőtt meghal. Dolgoztál, hogy neki legyen gyógyszere. Nincs mit szégyelned ezen. Nemes tett volt tőled. Philipp. Nehéz döntést hoztál, és a kislányér mentél vissza. Az apja, sajnos belefulladt a tengerbe a sűlyedő hajón. Donoven. Azzal, hogy megölted azt a banditát, megmentetted a lányod életét, és méltóságát. Ez sem elítélendő.
McFinly. „Tényleg el tudtam volna végezni az egyetemet?” A válasz… Ezzel az ésszel semmi sem lehetetlen. És mind ezek mellett elismerésem is. Sokat kiderítettél rólam, és a fivéreimről.
De ugye nem fogjátok tovább adni ezt a kis titkot. A mi küldetésünk csak akkor érheti el célját, ha megtartjuk a titok ködét magunk körül. Örvendtem, viszlát fiúk. Csak fel a fejjel! Minden rossz napot egy szebb nap követ! – Lassan, és zömökül tűnt el az utcán sétálva. Nem volt kedvük utána menni. Mindenki csak bámult maga elé. Kis idő elteltével visszamentek a Bánatba, és helyet foglaltak. Nem szólaltak meg. Csak bámultak egykedvűen az asztalra. Earl odasétált hozzájuk.
- Nem semmi fazon mi? A fejünkbe lát. És segít.
- Ja. – Helyeselt Rooney.
- Fiúk. Szívleljétek meg a tanácsát, már ha adott. Szerintem nem mond hülyeségeket.
- Tudnál hozni négy sört Earl, ha szépen megkérünk? – Mondta halkan Philipp.
- Ha csatlakozhatok, a ház ajándéka is lesz! – Mondta széles mosollyal.
Az este további részében csak ott ültek öten a boxban, és iszogattak, pipázgattak. Beszélgettek. Először még a vándorról, és a legendáiról. Aztán egyre jobban elkanyarodtak. És a végén már hangosan kacagtak, és ünnepeltek.
Hogy mit ünnepeltek? Mindenki a maga, és a barátai újjászületését. Hogy végre feloszlatták bennük a ködöt, és ahol eddig kétely volt, most nyugalom van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése