Jó szórakozást:
A Hatalmasok félelme
Mióta az ember kialakult, vagy Ádám és Éva megteremtődött, mindig azon munkálkodik, hogy hatalmat, és akaratot szerezzen a világon. Minden e körül forog, az ego, az ambíció, a küzdési vágy, mind-mind azért hajtják az embereket, keltik fel az ágyból, rántják fel a földről, hogy előrébb lépjenek, azon a bizonyos rang létrán.
Ez az az erő, ami fejlődésre sarkallja az embert, ami tanulásra, munkára fogja a testét, és lelkét. E miatt tart ott az emberi faj, ahol. Kell a küzdeni akarás, a hatalom vágy. Mindezek nem feltétlenül negatív dolgok.
Persze minden érmének két oldala van, csak van, aki az egyik oldalát nem látja a másik takarásában.
A hatalom vágy árnyékában sunyin meghúzódik a kapzsiság, az ármány, a csalás. Főben járó bűnök ezek, melyek sötétbe, és bűnbe sodorják felhasználóját.
Egyik legkedveltebb fegyverük, hogy kihasználják, az emberek eredendő gyengeségeit. Ezek a lustaság, a türelmetlenség, és az önimádat.
Ha valaki túl fiatalon kap nagy hatalmat, az mindhárom bűnt könnyedén elsajátítja. Lusta lesz, mert tudja, hogy a hatalomért nem kell dolgoznia.
Türelmetlen lesz, mert az életben soha semmit nem kellett kivárnia, mindent azonnal megkapott.
És önimádó, fösvény lesz, mert úgy érzi személye hatalma által érinthetetlen, és felsőbbrendű.
Mindezek csupán illúziók. A kemény munka szükséges, hogy az ember megbecsülje azt, amit kapott érte. A türelem szükséges, hogy az ember előbb gondolkozzon, s aztán döntsön, különben bajba sodorja magát. Az alázat szükséges, ez által az ember közvetlen lesz társaival, és kialakul benne az empátia.
De a hatalom magával hordozza annak törékenységét is. Kissé ironikus.
Minden vezető, vagy „hatalmas” attól retteg a legjobban, hogy elveszti kiváltságát.
Hasonló félelem környékezte meg III. Olaf Norvég királyt is 1067 jeges februárjában. A frissen megválasztott király még ismerkedett a hatalmával.
Kezdetben, mint egy kisfiú a nagyok közt, szemérmesen megfigyelt, és semmihez sem mert nyúlni.
Elkeseredett, és bánata igen csak megnőtt, hol ott királyságában semmilyen vészjósló esemény nem történt.
Egyik nap a tárgyalása nemeseivel igencsak elhúzódott, és bizony már besötétedett, mire a királyi szállásra ért a fiatal király.
Két oldalán négy őr figyelte odaadóan uruk biztonságát. Mikor a trón teremhez érnek, előre lépve kitárják a hatalmas pikkely mintás ajtókat.
Odabenn a fáklyák már égnek, ahogy a méretes kandalló is, a két hatalmas bőrfotel előtt. A kandalló egy hatalmas ember sziruettjét világítja meg. Egy igazi monstrum.
Az őrök összerezzenek, alabárdjukat maguk elé kapják, nekiszegezve a sötét árnynak. Feszültség terjeng a levegőben.
- Állj! Vissza. Ő az egyik régi barátom. Távozhattok. – utasított határozottan a király.
Az őrök vonakodva, de engedelmeskedtek felettesüknek. Az ajtókat bezárták.
Olaf elmosolyodott, és a hatalmas árnyra nézett.
- Az arcod most se feded fel, de megismerlek. Rég találkoztunk rejtélyes barátom.
- Gratulálok Olaf. – szólt dörmögős mély hangon. Háttal állt neki, kezeit hátul összefogta. Csak bámulta a tüzet.
- A köszönetem téged illet. Te inspiráltál engem, hogy lépjek őseim nyomdokaiba, és legyek király. Az őröket inkább… hát úgyse értek volna ellened sokat.
- Honnan veszed? – továbbra sem fordult meg. Csak állt bámulva a lángokat.
- Te gyújtottad a tüzet? – lépett oda a jobb oldali fotelhez.
Az idegen nem válaszolt. Azonban megmozdult! Kicsit kilépett balra, majd helyet foglalt a baloldali fotelbe. Olaf követte a példát.
- Pipázunk? – kérdezte dörmögve a csukjás férfi. Olaf csak mosolygott.
- Hát persze. De most én hívlak meg téged. – azzal felpattant, és elővett a kandalló fölül egy hosszú szárú pipát. Gyönyörő megmunkálású, egy lófej van a tűztér köré faragva. A sörénye maga a szára.
- Remek pipa ez, én mondom. Rózsafa gyökérből készült.
- Hm. – biggyesztette ajkát – azt csakugyan kikéne próbálnom.
- Van délvidéki Harald dohányom is. Még az uralkodásom idejéről maradt. Szépen kiszáradt. 1050-es. Remek évjárat.
- Valóban remek. De miért kapkodsz?
- Csak örülök, hogy újra látlak. Ennyi. Végre tehetek valamit.
- Te vagy most már egész Norvégia királya. Azt tehetsz, amit akarsz.
- Amit akarok, amit akarok… tudom, hogy belelátsz a szívembe. Volt időm gondolkozni szavaidon.
- Megmérgezted a testvéred, hogy tiéd legyen az egész királyság.
- Tessék, gyújtsd be kérlek. – nyújtotta oda a pipát neki.
- Már szívhatod. – Olaf pedig hatalmasat szívott bele, mintha levegőt nyelne, de csak okádta a füstöt.
- Meg kellett tennem. Magnus nem volt jó király. Sanyargatta a népét.
- Akkor most már minden jó. Nincs mitől félned. Tiéd minden hatalom, a néped pedig jól élhet végre.
- Nincs mitől félnem… Persze. – nézett maga elé összetörve.
- Nem feledkeztem meg rólad királyom. Nyújtott át neki egy szép fekete hosszú szárú pipát. Ébenfekete az egész, és simára van csiszolva, akár a kövek a patak partján.
- Köszönöm – mondta majd pipát cseréltek. Természetesen már ez is égett, mire megkapta, és az a dohány. ugyanaz az édes mámorító íz, ami 17 éve rabul ejtette.
- És mitől félsz?
- Magasról nagyot lehet esni. És nekem van a rovásomon. Nem érdemlem meg a királyságot. Csak remélem, hogy az utódom, még leváltásom előtt megszületik, különben a vérvonal megszakad.
- Hát bölcsebb lettél annyi szent. De félelmed olyan dolgok körül forognak, melyeket te nem tudsz irányítani.
- De te tudsz segíteni. Igaz? Te látod a sorsom. Te meg is tudod változtatni.
- Jól vigyázz Olaf! – dördült rá, akár a mennykő – Olyan vizekre evezel, amelyek viharosak a te kis tutajodnak. - Olaf lesütötte a fejét.
- A lelkembe látsz nemes vándor, tudhatod, hogy nem a kabzsiság hajt. Vagyonom eddig is megvolt, rangom is. De a megosztottságnak immár vége.
- Máris elértél valamit. Nem szépen, de elértél.
- Miért kell az embereknek vezető. Miért nem képesek magukról gondoskodni.
- Mert egyedül gyengék, és a lelkük nem bírja el, ha mindenért ők a felelősek. Egy vezető jó bűn baknak, akaratuk érvényesítőjének.
- Utálom a hatalmat.
- Ne utáld. Mert a hatalom olyan dolgokat ad az ember kezébe, amely által kiteljesedhet. Neked vannak elképzeléseid. Ne félj a lépéseid következményétől! Légy férfi! Légy király!
- Ismét a bölcs tanácsaid.
- Segítek, ahogy óhajtod. Ezért jöttem.
- Tán ezért is vagy?
- Szerinted én létezek? – kérdezte mosollyal az ajkain. Olaf teljesen összezavarodott. Már eddig se nagyon hitte, amit az öreg vándor mutatott neki, hát még erre a kérdésére lett végképp paranoiás.
- Az őrök láttak téged. Nem lehetsz az elmém játéka.
- Akkor hát miért a kétely? – mosolygott, hogy a fogai is kilátszottak. Hegyesek, és fehérek. Kicsit félelmetes látvány, Olaf bele is borzong.
- Köszönöm a segítséget.
- Rám küldenéd az őröket? – kérdezte vigyorogva, majd megfogta a csuklyáját, és megmutatta Olaf-nak az arcát. Olaf képe eltorzult a félelemtől, majd először elcsuklott a hangja, aztán elüvöltötte magát.
- Őrség! – ordibált torka szakadtából, mire az őrök betörték a hatalmas ajtót. Olaf pislantott egy pillanatra, mert megijedt. Mire a szemét kinyitotta, már üres volt a szemközt levő fotel, és a kandallóban a tűz is kialudt. A fáklyák is csak pislákoltak, a teremben félhomály és csönd uralkodott. Csak az őrök zörögtek láncingjükben.
Az őrök kérdésére a király nem válaszolt, hogy ki volt az az idegen, azt sem mondta el soha senkinek, hogy kinek az arcát látta mikor megmutatta neki a vándor.
III. Csendes Olaf uralkodása azonban Norvégia egyik virág korát hozta el, mind gazdaságilag, mind politikailag megszilárdult ekkor az ország.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése