Hát lássunk egy negatívutópiát:
Mellesleg régen jobb volt a helyesírásom, mint most...xD
Harvey Cortmen
Hát igen. Semmi sem tart örökké. Így volt ez a csodás békeidőkkel is. Most minden csupa rom, hamu, és dögvész, ameddig a szem ellát. Az egész 2012, december 12-én kezdődött. Már előtte is zsibbasztottak a népek a világvégével, merthogy valami erdőlakó barom, csak addig írta a naptárját. Hát kit érdekel? Én nem maja vagyok! Azok majd akkor pusztulnak ki.
De persze, ahogy előtte már sokszor, most is irdatlanul pofánvert az élet. De tudod, hogy van ez? Az első ütés után jön a pánik, a sokk. Aztán mikor veszel egy mély levegőt, már azt veszed észre, hogy el se hajolsz, csakhogy nagyobbat verj be a parasztnak.
Na, már most a paraszt jelenesetben egy ellentmondásos földönkívüli faj, ami le akarja igázni a földet. Miért ellentmondásos? Mert semmilyen csúcstechnológiával nem rendelkeznek. Hát, ha már egy rohadt földönkívüli szörnybagázs jön, akkor az embernek van valami minimális elvárása, az inváziót illetően. Például, hogy a dögök csészealjban zúzzanak, és ne böhöm meteorokban. Arról nem is beszélve mennyire szaporák.
Visszakanyarodva a maja alkesz papokhoz, mégse voltak annyira elveszve ott a mocsárban. Hát tudtak ezek valamit! Csak basztak szólni róla… na, hát ezért alkeszok… Az a naptárügy nem a világvégét jelölte, hanem a takonypócok eljövetelét. Hisztire még most sincs ok! Hiszen a keresztények szerint is tűzben döglünk. Na de ami a legpofátlanabb az egész ügyben, hogy ezek a kispicsák, lepaktáltak az emberekkel, még a krisztusi idő előtt kb. 3000 évvel. Hát az mondjuk szép dolog, hogy megmutatták nekik, hogyan kell épületeket készíteni, csak arról nem szóltak, hogy a tudást csak próbaidőre kapjuk meg.
A vizsgaidő 2012. 12. 12-én volt. Annak rendje, módja szerint, minden lakott kontinensre jutott egy meteor. Először még oké, ment a szájtátás, hogy hoppá ez nem a szokásos karácsonyi hó. Aztán mikor a kőből kitörtek a tojások, és abból kikeltek ezek a mutáns dögök, na, onnantól ment a vad sikítás, sírás-rívás, üvöltés, és az ateisták olyan hevesen imádkoztak istenekhez, amilyen hevesen tagadták azokat.
Hát annak rendje-módja szerint letarolták a nagyvárosokat, és elpicsázták a csúcshatalmak hadseregét. Eszetlen lények, annyi szent! Ember formájúak, ollóval a kezük helyén, és borotvaéles fogakkal a szájukban. Szemük fekete, és félelmetesen üres. Koponyájukból sorokban állnak ki tüskék, és persze mutatnak intelligenciát, de nem az a hagyományos ufokép. Az elmaradt.
Na, hogy azért pozitívot is mondjak itt a sztori előtt; hát az Antarktisz lakatlan volt, és ide nem is jött meteor. Így az emberek áttelepültek ide. Kb. 50.000.000-óan élték túl a támadást, és a jégkockán ülve tervezték a föld visszahódítását. Persze az elme sem maradt annyiban, és háborúban fejlődik a legjobban az emberiség. Hát a tudósok ki is fejlesztették a sci-fi-ből már ismert lépegetőt. CH – 34-esek voltak az elsők. Többé-kevésbé megállták a helyüket, de a veszteségeink még mindig óriásiak voltak. Hát jött a fejlesztés, és a CH – 50 már megállta a helyét a harcokban, és egy falatnyi területet visszanyertünk Dél-Amerikából. A tűzföldi bázis a bizonyítéka annak, hogy ez a műsor, messze nem az emberiség végét jelzi.
De a sikereknek ezzel még nincs vége. A bázist sikeresen megtartottuk, és a mára már elértük Közép-Amerikát, és törtünk előre az egykori USA területére. De! Előtte még el kellett foglalnunk Carranza-t! Itt csak gyenge ellenállásra számítunk. Az ANSZ serege teljes erejével rohamozza a várost. Itt azért történtek érdekes dolgok…
Minden még Gómez-ben kezdődött, Carranza-tól délre, az ott kiépített bázison. Mióta Tűzföldön partra szálltunk, mindig az arcvonalban voltam. Láttam én halált, szenvedést, és temérdek vért. A meglepődés érzése úgy halt ki belőlem, akár a félelemé. De Carranza… na, ott újra találkoztam az ősi ösztönökkel.
Gómez-ben érkezett az utánpótlás, hát kaptunk még vagy 1000 embert… csupasz tökűek… mind. De volt egy srác, annak a szemében láttam valamit, amit az előtt csak a tükörben. Halálvágyat! A gyereknek megrögzötten mániákus arc kifejezése volt, és ahogy ezt elrejtette a mögé a bárgyú mosoly mögé… a hideg futkosott a hátamon tőle. Naná, hogy őt kaptam, mint társ! A csatatéren ugyanis párban kellet előre haladni. Ez a taktika bejött, és jó hangulat is kibontakozhatott a csatatéren. Ridegül hangozhat, meg kicsit embertelenül, de ha nem poénkondánk a halállal, akkor sose tennénk túl magunk rajta. Mert hát… olyan időket élünk, hogy sok a haláleset.
A támadás előtti este mindenki meghallgatta az eligazítást és gyorsan nyugovóra tért. Reggel ötkor már benn is ültem az én kis Bettimben. Sok katona nevezte el lányokról a lépegetőit. Szép lassú léptekkel megindultunk Carranza felé. Egy-két őrszem az úton, semmi más. Ki is lőttük őket. Nem tudhatják, hogy jövünk. A városhatárban már feltűnt, hogy itt valami nincs rendben. Hát persze, hogy csapda! A jelentés azt állította, hogy egy század van kivezényelve a város tartására. Benéztük. Két ezredet küldtek oda a férgek, és mind minket várt. Megindult az ostrom. A tüzérség nagyon pontos volt, le a kalappal előttük, és kivételesen a drága-láttos légierő is jó helyekre dobott le bombákat. Hú, de a túlerővel szemben mit sem ért! Hullottak a bajtársak, akár a skorbutos hajókapitány fogai. A veszteségeink percről-perce fokozódtak. És bakker akkor tűnt fel! A társamat már vagy 20 perce nem láttam. Ezen a hadszíntéren ez egyvalamit jelent. A csata után meg kell keresnem a tetemét, és leszednem a dögcéduláját. Még vagánykodtam a dögök persze körbevettek! Na, azért faszagyerek vagyok én, nem kell félni, aprítottam az űrmocskokat ezerrel. A munícióm szépen kezdett apadni, de nagyon nem izgattam magam. Mint azt tudni illik, minden CH – 50-hez járt egy többszörösen edzett acél kard is. Az utolsó töltényeket elszórva, az üres QI-6-al még szétcsaptam köztük, hogy legyen helyem kiengedni a kardot. Én és Betti már csak azt vártuk, hogy ez a pillanat eljöjjön. Egy suhintás ide, és oda is egy, sokat nem számított, ha védekezni akartak, mert a kard mindent átvágott, ami az útjába került. Emlékszem a kiképzőtisztem egy M1-en mutatta be az erejét. Hát a dögök csak nem lettek kevesebben, és már-már bekerítettek. A kezeim elfáradtak, és nehezebbek lettek. Reflexből még azért leszedtem egy párat, de nagyon beálltam védekezésbe. Próbáltam egy lerombolt házra felmászni, hogy jobban átlássam a támadásokat, mikor jött a felmentő sereg.
Az-az elmebeteg társam volt az, de ha nem a szememmel látom, hát én el sem hiszem! A hülyéje a lépegetője nélkül szambázott a lények közt, olyan kecsesen, és profin lenyírva őket, mint egy profi kertész. Hullott a férgese, mint kutyából a bolha, és csakhamar én is erőre kaptam a kis csóri látványán. Hát mind vadabbul csaptam-zúztam őket, hogy szakadt bele a hidraulikám. Betti már olyan véres volt, mintha befestettem volna pirosra. De szegény csajt is utolérte a végzet. Az egyik rohadt kurva… hát nem letépte szegény lábát? Na most rendes helyzetbe ilyenkor már halott a katona, ha csak nincs egy Harvey Cortmen nevű bajtársa, aki kivágta a védő plexit a spéci szamuráj kardjával, és ki nem ránt onnan. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok, mikor a srác a kezembe nyom egy ugyanolyan kardot, mint amilyen nála is volt.
- Látom, tudod használni azzal a vasdarabbal, hát lássam így megy-e?!
Köpni-nyelni nem tudtam, de sajnos muszáj volt, mert ugye az ellenség csak nem várja meg, míg kitörlöm a seggem. Hát jól kinyalattam velük! Elvakultan aprítani kezdtem a felém közeledőket. Ahogy a Betti kardját, ezt se fogta se Isten, se Sátán! Mindenen áthatolt, és a csorbára hasonló képződmény sem jelent meg tökéletes pengéjén. Furán hangozhat, de így, gyakorlatilag meztelenül elpusztítottunk 3 szakaszt. Majd visszavonultunk. Szerencsére az ő lépegetője nem romlott el, csak a barma direkt tette félre, mert állítása szerint akadályozza a sebességét. Visszaérve Gómez-be megkaptuk a hírt, hogy Carranza-t addig bombázzák, még a két ezred fele el nem esik, és megpróbálják az utánpótlást is elvágni. Ami a csatatéren történt tabu. Nem beszélhettünk róla senkinek, mert kinéztek volna bennünket. Ismerem az ilyet, mert én is ezt csináltam. Harvey Cortmen 2054. július 26-án délután három óra tájékában elesett Austin-ban, az Edvárd egyetem tornyánál. Halálával felrobbantott egy bombát, ami egy fészekben volt elhelyezve. Azóta nem volt olyan társam, érted már Jimy fiú?
- Most komolyan az én hibám, hogy nem vagyok olyan dinka, mint ő? Inkább figyelj előre, a szenzor szerint nincsenek messze…
- Jó-jó öcsi, nyugodj le… ez a csata a miénk. Végre eljutottunk a kanadai határhoz, és mivel határmentén vagyunk, emlékképpen…
- Mit művelsz? Csak nem akarsz kiszállni?
- Sajnálom Anett drága… de most kicsit itt kell ülnöd, még apuci táncol egyet.
- Te elmebeteg vagy! – kiáltotta… vagyis ezt már csak elmosódva hallottam, mert a rádiót kivettem a fülemből. Nem olyan nagyszám… alig van két szakasz. Ennyit még Harvey is lazán lenyom.
És a harc még csak most indul!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése