S, hogy miért épp ez lett? Talán mert néha minden harcosnak el kell egy bajtárs...
Bajtárs
Tönkre teszi az életet, és pusztulást hoz. Nyomában halál, és nyomor marad mindenhol a vidéken. Félelmetes, hangos, gőgös. Véres, és értelmetlen.
Egy háborúban nincs semmi költői, nincs semmi szépség. A csaták hátborzongatóak, és gyomorforgatók. Sikolyok, üvöltések, és csonttörések véres szimfóniája festi alá ezt a szörnyűséges cselekedetet, melyet egyedül az ember hajt végre a világban.
Gátlástalanul rontanak egymás életére, korra, nemre, egészségre való tekintet nélkül. Akire rásütik, hogy ellenség, mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák azt.
Egy háborúban nincs semmi költői, nincs semmi szépség. Talán csak egy valami.
A csata előestéje…
Ez az a mély lélegzetvétel a lemerülés előtt, ami akár egy csata végkimenetelét is eldöntheti. Ez az a ritka, meghitt pillanat, amikor minden csendes, és békés. Vihar előtti csönd.
A katonák összeülnek a tűz körül a táborban, hogy erőt gyűjtsenek, és megpihenjenek. Mindenki máshogy piheni ki az egész napos menetelést.
Több tűzrakó hely van, így nem kell két-háromszáz embernek összezsúfolódnia egy kicsi tűz körül.
A tűz jó. Megnyugtat, és feltölt. Meleggel tölti el az ember szívét, és harmóniát hoz a lelkébe. Ha valaki hetek óta csak a vadonban küzd a saját és társai életéért, bizony még a legkisebb segítség is csodákra képes.
Ülni a tűz körül. Nincs is ennél megnyugtatóbb, ilyen szörnyű időkben.
Wladh is csak ennyire vágyott akkor este, az ütközet előtt.
Egyedül ült kis bőr sátra mellett, és a maga által csiholt tüzét bámulta betegesen. Szájában ott lóg barna pipája, melyből szellemként száll fel a füst, akár egy dzsinn.
Itt északon hűvösek az esték, fagyosak az éjszakák, és dermesztőek a reggelek. A tüzeket hát egész éjjel felügyelni kell. Sokáig nem jön álom senki szemére.
A többi körtől érkeznek halk morajlások, melyeket a szél óvva tovább terel más vidékek felé. Wladh nem foglalkozik a többiekkel. Csak bámulja életet adó tüzét, és mereng. Gondolatai a napja körül keringenek. Megölt vagy húsz embert. Kíméletlenül pusztította el az ellent. Egy gondolat nyílként hatolt belé: holnap újra ölni kell. Még több apát, még több fiút. Még több férjet, és még több szeretőt. Sok asszonyt, és lányt megríkat. Még több gyermeket hagy árván, családot csonkán.
- Szabad ez a hely? – kérdez közbe egy mély morgós hang a merengésbe. Wladh feleszmél, és lerázza fejéről a kábaságot.
- Ahogy tetszik. – válaszolta bódultan. Az ősz katona közelebb lépett, majd ledobta magát szembe Wladh-al. Némán méregette, kis mosollyal harcsa bajsza alatt. Szemei körül szarkalábak, hátán hatalmas medvebunda, kezein vértek, lába bőrbe bugyolálva a hideg elől.
- Szép nap, mi? – kérdezte vigyorogva.
- Az. – mondta Wladh füstöt fújva orrából. Az öreg vitéz elővett az övéről egy tasakot, és egy pipát:
- Szabad? – mutatta.
- Thor ege alatt. – jött a kurta engedély. Az öreg csak kitépett egy marok száraz füvet, a tűzhöz tartotta, és begyújtotta a pipáját. Furcsa füst gomolygott a tűztérből. Fekete, és kátrányos szagú. Egész kellemetlen. Egy darabig ültek egymással szembe, a tüzet bámulva, néma csöndbe. A távolba a hangok csöndesedtek, már a szél sem kavart annyi röhögcsélést, és ordítást feléjük. Csak a járőrök neszelése hallatszott itt-ott. Az öregnek kifogyott a förtelmes dohánya, hála az égnek, gondolta Wladh, és nem tett semmit, csak ült mozdulatlanul, bámulva a lángokat.
- Cimbora. Én kifogytam.
- Isten áldja! – mordult rá Wladh.
Az öreg kicsit összekuporodott. Egy darabig csöndbe volt. Majd ismét az oldalához kapott.
- Még szerencse, hogy a csatamezőn nem csak mi ketten pipázunk. Az egyik katonánál találtam jó illatú dohányt. – töltött egy keveset, majd még egy kis fűvel begyújtotta. Valóban, ez a dohány már jóval kellemesebb illatú volt elődjénél, Wladh is kicsit megenyhült, ezért nem paterolta el maga mellől.
- Nem vágyod a társaságom? – bökte ki az öreg.
- Senkiét se. – morgott tovább füstölve.
- Mond csak fiam. Hány csatád volt eddig?
- A tegnap kezdtem.
- Hú! Az nem semmi, akkor még zöldfülű vagy. Ölnöd sikerült-e már?
- Igen.
- Oszt’ mennyit? – faggatta.
- Húsz embert vágtam le. – mondta beletörődve.
- Jó kezdet! Én, már alig emlékszem az első csatámra. Csak egy valamire emlékszem belőle. A félelemre. Te félsz, Wladh?
- Honnan tudja a nevem?
- A félelem jó dolog. Segít tovább menni. Segít túlélni. A félelemtől lehetünk a régiek. Állatok. Mert a sarokba szorított medve is retteg. Halálosan fél a vadász nyilától, mégis nekiront.
- A félelem megbénít.
- Ha nem irányítod az érzéseidet, akkor igen. Akkor megfogja a kezed suhintás előtt, kirúgja a lábad futás közbe, kinyomja a szemed célzásnál. Igen, hálátlan barát a félelem. De barát, és ha kellő tisztelettel bánunk vele, nagyon hálás tud lenni.
- Én ma féltem. Rettenetesen. Ennyire még soha.
- De mitől féltél?
- Hülye kérdés. A haláltól.
- Hát szembe köpted, hogy félned kelljen tőle? Az emberek rettegnek a haláltól. Annyira, hogy gyűlölik. Pedig a halál hoz rendet a földre. Az élet része. Mint a fák lombjainak lehullása, vagy a felhők tovaszállta. Minden szükséges.
- Mi szükség van arra, hogy valakinek idő előtt elvegyük az életét?
- Idő előtt? Tényleg így véled? Elárulok egy titkot. Nekik ez így volt megírva. Ha nekem az van megírva, hogy holnap meghalok, hát meghalok. Eddig tartott a zsoldom az életben, és nem tovább. Már ki van bérelve a házam a Wallhalában!
- Ennek semmi értelme.
- Csak azért nem látod, mert csak nézel, de nem látsz. Csak bámulsz a világba, akár erre a rakat lángoló fára itt. Mellesleg kéne tenni rá.
- Akkor hogyan nézzek, hogy lássak?
- Látni csak a szíveddel tudsz, de ez magától érthető. Hogy hogyan használd a félelmet, hogy milyen a halál. Ezeket csak mind a szíveddel láthatod meg.
- Nincs ennek értelme öreg! Hidegnek kell lenni, akár az acél. Sose szabad gondolkozni, mert ha tétovázunk meghalunk. Ezt tanultam én meg ma.
- De nem tőlem… Ezt én letagadom.
- Maga melyik szárnyon van. Még sose láttam.
- Én az egyik bajtársad vagyok, legyen neked ennyi elég.
- De legalább a nevét mondja meg.
- Neked még az se fontos, hidd el nekem. Tudod későre jár. Aludnod kéne. Holnap hosszú napunk lesz, az ellenség egyre szívósabb lesz, hogy közelítünk a fővárosuk felé. Ott kell lenni holnap ésszel. – mondta, majd feltápászkodott, és leporolta magát. Intett egy utolsót, majd eltűnt az éjszaka sötétjében. Wladh többé sose látta az öreg harcost, és bajtársai sem láttak senki olyat, akire illene a leírás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése