Új vér

Kis kimaradás után újra tolom tovább a szekeret, ám ezúttal egy kis változtatást fogok eszközölni.
Eddig az én ügyetlen ponyváimat olvashatták az erre tévedők, ám most egy nehézbombázót hoztam el nektek.
Kedves barátom Szilágyi Mónika munkájának eredménye.
Hibát nem találtam benne, szerintem zseniális az egész. Rövid tömör, lényegre törő, mégis megfelelő mennyiségű információ van benne a helyszínekről, és a szereplőkről.
Nem is húzom tovább az időt, jöjjön a mű:

Bosszú

Éjfélt ütött az óra. A Denta szívében álló templom harangjai megkondultak és bezengték a sötét, kihalt kis utcákat. Lámpák híján Holdanya vetette fényét a kisvárosra, s mutatott utat az éjszaka kószáló lelkeknek. A templom előtt egy középkorú férfi állt, mozdulatlanul, s mereven nézett maga elé, akár egy szobor, szürke szemeit áttetszővé tette a hold fénye. Hollófekete, hullámos haja szemébe lógott, sötét bokáig érő kabátjába bele kapott a szél. Kezében egy fekete faragott sétapálcát fogott, ezüstösen csillogó fémből készült farkas fejjel a végén. Percekig állt, és nézett, majd mélyen beleszívott az lehűlt, füsttől és portól mentes éjszakai levegőbe, majd elindult. A vonat állomás felé vette az útját, ahonnan egy szűk kis utca nyílt. Megállt, s ismét egy mélyet szippantott, legalább olyan élvezettel, mintha rózsakertben sétálna. Továbbindult, egyre gyorsabb léptekkel, majd befordult balra, s addig ment, mígnem egy magas, homokszínű háztömbhöz nem ért. Megtorpant.

Az ilyen társasházakban többnyire  a középréteg él, mint például Lili. Egyszerű asszisztensként dolgozott egy ügyvéd mellett, mígnem 5 évvel ezelőtt elhagyta a férje. Állítólag felesége rajta kapta egy jóval fiatalabb lánnyal, azóta a férfinak nyoma veszett. Lili ezek után költözött ide Dentába, ebbe a viszonylag csendes kisvárosba. Gyakran szűrődnek be apró neszek odakintről, erre fele ez megszokott, hiszen a régi társasházak csatornái  tele vannak patkányokkal. A zaj, a kaparászás egyre hangosabb lett. Majd az ablak felől egy fülsüketítő recsegő hang hallatszott, az üvegszilánkok szerteszét hevertek a kis szoba szőnyegén. Lili rémülten állt, és nézte a magas, sétapálcás kékesfekete hajú férfit. Közelebb lépett hozzá, s szemei apróra szűkültek, miközben a férfi arcára fókuszált.

-          Te vagy az? Hogyan találtál rám?

-          Úgy látszik elfelejtetted, milyen kifinomult a szaglásom…megérzem a gyávaság szagát…- szólalt meg a férfi fátyolos, kissé rekedtes hangján.

Az asszony az éjjeliszekrényhez lépett s idegesen elkezdett matatni annak fiókjában.

-          Ezt keresed? – s egyik kezét felemelte a sétapálcás. Egy csillogó ezüstkés volt a kezében. – Ugye tudod miért vagyok itt? 5 évvel ezelőtt megölted a lányomat és a férjedet. Ugye nem gondoltad, hogy büntetlenül élhetsz tovább. Eljött az idő Lili. Most elkaptalak.

Újjai lassan megnyúltak, arca eltorzult, a kutya fejes bot kiesett kezéből. Már nem egy ember állt Lili előtt. A lénynek köze nem volt, semmilyen emberi lényhez, szemei izzottak a dühtől, fogai kivillantak nyáltól habzó szájából. Teljes erejével az asszonynak ugrott, aki még csak védekezni sem tudott. Oldaláról és lábáról csíkokban tépte le a bőrt, s vele együtt az izomszövetet. Lili csak sikított torka szakadtából, látta, ahogy a hasából kibuggyannak a belei, próbálta visszanyomni őket, de a vadállat elkapta a kezét, majd tiszta erőből letépte azt. Újra sikítani akart, de mielőtt megtehette volna a farkas elkapta a nyakát, csak a nyelőcső reccsenése és a hús szakadása hallatszott. Az állat mozdulatlanul várt a vérben ázó, halott asszony fölött, majd az ablak felé indult és kiugrott. A szőnyeg tocsogott a friss vértől és a szétszaggatott ruhadarabokra ragadt húscafatoktól.

Hajnali 2 órát ütött az óra. Denta szívében álló templom harangjai megkondultak és bezengték a sötét, kihalt kis utcákat. A Hold bevilágította a kisvárost. A templom előtt egy férfi állt, mozdulatlanul, szürke szemeit áttetszővé tette a hold fénye. Hollófekete, hullámos haja szemébe lógott, kabátjába bele kapott a szél. Kezében egy sétapálca, farkas fejjel a végén. Pár percig csak állt, és nézett. Mélyen beleszívott a hűvös levegőbe, majd elindult, s eltűnt egy sötét, szűk kis utcában.

Kis szünet

Kis szünet után újra itt vagyok. Nem is nagyon húzom tovább az időt jöjjön hát egy iromány:

A Terror Fája

Az Északi tenger kellős közepén, a förgeteg, és örök fagy birodalmában kuporog a maga szerény módján Jan Mayen szigete, fittyet hányva az orkánerejű szélre, és a fél éves fagyra.

Olyannyira büszke is erre, hogy még egy hegyet a Beeneberg-et is növesztett a hátára, méghozzá egy 2277 méteres hófödte kucsmát.

A parányi szigeten se növény, se állatvilág. A féle „fura remete” fenn a zord északon, távol a nyüzsgéstől, a sok kíváncsi tekintettől, hosszúkásan nyúlik el a fagyos vízben.

A Beeneberg havas csúcsán egy kis síkság van, nagyjából 100-200 m² . Tetején egy hatalmas lapos tetejű torony áll, pontosan huszonöt emelet magas, az alsó öt emeletből egy lapostetejű melléképület, nyúlik el L alakban. A kis építményen van még két bástya is, de ezek kicsik, és jelentéktelenek a torony méretéhez képest.

Falain végig ősi rúnák, hosszú sorokban régi, elfeledett históriákat őriznek szakadatlanul. A hó, már befedte némelyet, makacsul ráfagyva várja, hogy egyszer elolvassák szomorú történetüket.

A torony négyzet alapú, minden emeleten a szélkakas mind a négy irányába két-két ablak nyílik, feketén, komoran.

Elhagyatott kísértetkastély ez, itt élő emberek építették még valamikor az Ősök idejében. Nehéz munkával felhordták a sziklákat a fagyos hegy tetejére, és addig-addig idomították, míg az egy ilyen monstrumot nem alkotott.

A főbejárata délnek néz, ami a kis melléképületbe nyílik. A kapuján gorgófej vigyáz a toronyban élőkre.

Vézna kis ösvény vezet a torony felé, a fagyos hóba. Öreg, rég nem taposott út ez, melyet talán még a Tél elől menekülő emberek vágtak. A tornyot körbe a hegy koronája védi a viharos széltől, ezért is tudták ilyen hatalmasra építeni ennyire szélsőséges körülmények között.

A torony tetejéről a kilátás lélegzetelállító. Tiszta, napos időben dél fele egészen a Skandináv félszigetig el lehet látni. Észak fele Grönlandig is el lehet látni, mindenféle távcső nélkül.

Bár itt ritkán van szép, napos idő. Az év nagy részében a Tél az úr, és fagyos zimankót zúdít a parányi szigetre.

Egy nap azonban,  különös esemény zavarja meg a sziget évszázados halálát. A kis hegyi ösvényen egy zömök alak küsztetti fel magát a jeges hegyoldalon. Magát barna téli-ruhába bugyolálva, arcát sállal, vagy valami kendővel fedve a jeges széltől, hatalmas sétabotjára görnyedve lépked előre a térdig érő hóban.

Nagyokat lép, hó nélkül már ostobán is nézne ki. Hátát nem húzza súly, csak a hatalmas kabátja, már ha azt súlynak érzi.

Az idegen testalkata óriási! Van vagy két méter magas, mégsem kövér, inkább szálas, már amennyire a sok göncből kiderül.

Botja még így is egy fejjel magasabb nála, bár ő maga görnyedten megy, hiszen az orkán erejű szélben, még egy ilyen égimeszelőt is felborítana a néha 100km/h-s szél!

Főleg most húzza meg magát, mikor a Beeneberg koronájára ér. Csuklyáját a szél nem tépi le arcáról, csak kellemesen ringatja a szeme előtt. Arcából csak a feketeség látszik, mintha a Zord Kaszás lenne, csak a bot végén nincs kasza.

A botja egy göcsörtös, de szívós kőris ág lehetett hajdanán, kiváló támasz egy ilyen barátságtalan vidéken.

Az ég halványszürke, és fehér között teljesen megrekedt, egy hatalmas adag tejföl áll Ymir koponyájának tetején. Olyan sűrű, olyan masszív, hogy még a viharos szél sem képes tovább siklatni.

Természetesen a toronyhoz tart az útja, tán valami kutató, vagy felfedező, ki a Beeneberg tornyának titkát akarja felderíteni, és a világ elé tárva híres kutatóként halhatatlanul mosolyogni egy történelemkönyv 107. oldalán.

A torony elé érve a gorgófejhez érinti botját, akár egy mesebeli mágus, és a sála alól halk dörmögés hallatszik:

- Og hartil fagrar kostir. – Nem e világi nyelv, annyi szent, azonban a kapu megérti, s villog rajta a grogó fej, mint a vadász foga prédáján, s a kapu lassan, nyekeregve kinyílik.

Odabenn komor sötét kripta, dohos levegőjű, jégkamra. Két oldalt sima, kerek oszlopok teszik még rejtélyesebbé. A sötétségbe valamilyen mély kék árnyalat is, mely sejtelmes fénybe burkolja a hátborzongató csarnokot.

A fáradt utazó kiegyenesedik, és lehúzza arcáról a sálát. Cserepes ajkai közül gőzölögve távozik a melegebb levegő, s szellemként csusszan fel a botján, s a végén levő gocsőrtőn összesűrűsödve, vakító fényként lángra lobbantja a botot, a semmiből.

Ez a szerény fáklya éppen pár lépésnyi fényt biztosít a megfáradt vándornak. Ahogy beljebb lép a csarnokban az ajtó szépen lassan becsukódik utána, mintha csak rugók húznák.

A csarnokba egy kis meghittség költözött már csak a láng aranyló és meleg színének is köszönhetően.

A padlón egy hatalmas aranytábla csillan meg a fényben, s lassan kivehető belőle a nap mintája, melyre lágy arcot véstek készítői.

A plafon magasabban van, a kis fény nem világítja be, de az utazónak nem is kell. Egyenesen előre halad a csarnok végébe, ott egy nagy faajtón megy át, ahonnan egy még dohosabb, és még nyomasztóbb helységbe ér. Itt már némi rumli, régi törött asztalok, és székek is vannak, kopott, poros minden, és persze a dér a téglák közt.

A terem végében egy kőlépcső vezet a következő emeletre.

A lépcső tetején egy hasonlóan lelakott szoba, és így tovább egészen a huszonötödik emeletig.

A Vándor lassú léptekkel halad fölfelé, fáradhatatlanul, szemét és arca nagy részét továbbra is a csuklyája fedi, csak a borostás szikár álla látszik ki, és a cserepes ajkai.

Az utolsó lépcsőfordulónál visszavesz a láng, mivel felülről aranylóan világít lefelé valamilyen fényforrás. Az ajtó elé érve, kinyitja azt, s botján a láng teljesen elhal.

A legfelső emelet szobájának közepén egy tűzhely áll, fölötte egy hatalmas kormos üst, benne valami nem e világi kotyvalék fortyog. Alatta kacér lángok fogócskáznak a kevéske tüzelőn fáradhatatlanul. A kondér mögött egy különös alak is gubbaszt, és szent türelemmel kavargatja a félelmetes gezemicét. A fények miatt csupán a sziluettje, s néha a keze látszik ki kavarás közbe. Vakítóan fehér bőrű, de szikár, erős kezei vannak.

A két különös ember csak áll, illetve ül egymással szembe, majd a gubbasztó töri meg a feszült csendet.

- Sejtettem, hogy Te ide jössz rögtön.

- Túl nyilvánvaló volt az a támadás egy ilyen gyenge mágustól. Engem inkább az ok érdekel az okozat helyett.

- Miért gondolod, hogy én tudok segíteni? A Négy Hold közül én vagyok az egyetlen remete. Bëlô tornyába ritkán járnak a Hollók.

- Azért a kósza szél még hozza a hangokat. S tudom jól, hogy a te figyelmedet sem kerülték el a Teremtés Hegyén történtek.

- Természetesen. – mondta kicsit fennhangon, és felállt, közelében levő botjára támaszkodva az ablakhoz botorkált. Kilépett az ablakon, hol egy erkély várta. A Vándor egy szó nélkül követte, s mellette megállt.

A torony urának arca immár jól látszott. Görbeorrú öregember, nagy bajusszal, és bozontos szemöldökkel, valamint torzonborz ősz hajjal. Bőre fakó és ráncos, testtartása görbe, háta kissé púpos. Fekete csuhát hord, s botja majdnem ugyanolyan göcsörtös, mint a Vándoré, csak ennek a vége egy félkörbe végződik, melyen belül egy gömb alakú kristály lebeg szüntelen.

A vándor vaskos kabátja alól elővesz egy pipát, és minden pepecselés nélkül csak a szájába veszi és szív egy nagyot. A tűztér vörösen felizzik, s egy pillanat múlva sűrű füstfelhőt okád halkan arca elé, melyet azóta is csuklyája fed.

- Tehát árulás a vád? – kérdezte az öreg, kissé elszomorodva.

- Csak gyanú.

- Mégis nálad a botod. Pedig azt csak úgy nem hordod magaddal.

- Vándor vagyok. Egy vándornak pedig kell a botja. De ha nincs rejtegetni valód, úgy miért rejted el gondolataid előlem?

- S ha csak gyanakszol, úgy miért barangolsz elmém labirintusában?

- Mert gyanús, hogy hirtelen innen tört fel megmagyarázhatatlan mennyiségű energia, és aztán újra egy sírbolt lett a Beeneberg.

- Ez egy működő vulkán, bár már vagy ezer esztendeje nem volt semmi mozgás. Lehet csak a Bëlô torony vesztét érezted.

- És tán az Ura nem érezte? Vagy már ahogy a szél szavára, úgy a föld morgására sem mozdítja a füle botját se!

- Konkrétan azt mondod elárultam a rendet. Jól van… hát nincs mit titkolnom tovább főleg, mivel Te magad jöttél el értem. – mondta majd koppintott egyet botjával, s az erkély korlátjára két hatalmas fekete ruhába öltöztetett rothadó csontváz ugrott, s egyenesen a Vándornak estek mind a ketten. A Vándor egy szemvillanás alatt botjából vörösen izzó lángnyelvvel  ketté vágta mindkét támadót, és berohant a toronyba, mert vendéglátója addigra már kereket oldott. Messzire mégse ment, s egy percnyi gondolkozás után a Vándor visszatért az erkélyre, még egyet szívott pipájából, s az összes füstöt lábához fújta.

A füst felhővé nőtt, s a Vándor ráállva felrepült a tetőre, ahol az öreg mágus már a szertartás elvégzésére készült elő.

Nagyon megváltozott, arcát gonosz rúnák fedték végig, tekintetében gyilkos szándék, fogai csak úgy villognak vigyorgó pofájába! Botjából fekete villámok cikáznak zabolázatlanul minden felé, s a szél is rettenetesen felerősödött.

A Vándor maga elé tartva botját aranyló fénysugarat lőtt az ellenfelére, akit félkörben valamilyen fekete pajzs megóvott a csapástól.

- Már minden hiába! A te hatalmad sem elég hozzá, hogy megállíts! Nézz csak le pusztulásod ómenére! Nézd csak meg, mi okozza az emberiség végét ezen az elgyötört bolygón! – üvöltötte akár egy mániákus, s a melléképületre mutatott, melynek teteje felfele hatalmas robajjal összeroskadt, s a törmelékek közül ágak törtek a fény felé.

De nem hétköznapi fáé, az ágak feketék, és romlottak. Holt szagot árasztanak, s alvadt vér csöpög le lassan róluk, sűrű tócsákat hagyva maguk alatt. aztán a törzs is kiemelkedik meglepő sebességgel, a Vándor kissé kétségbe is esik, hiszen ismeri ezt a fát, imádkozott is érte, hogy többé ne lássa.

A legnagyobb félelme ím előtte növekedett, s már majdnem a torony tetejéig felért. A fa gyökerei alant a hegy gyomrába végződnek, s a vulkán magmájából táplálkoznak. Minden pólusából halál és dögszag áramlik, s az ég is sokkal sötétebb lesz a Beeneberg fölött.

- Íme! – kiáltott a fekete druida - a Terror fája! Ezer esztendeje növesztem Bëlô tornyának tárnáiban csak arra várva, hogy Morwen tisztása elpusztuljon!

- Ostoba! – tajtékzott a Vándor – nem sejted milyen erőkkel játszol! Ennek még te sem szabhatsz gátat!

- Gátat szabni? Ugyan minek? Azt akarom, hogy növekedjen, hogy ellássam vele a hadseregemet!

- Miféle hadsereget?! – kiáltott vissza rá a Vándor de letekintve már meg is kapta a választ. Alant a hóból száz, meg száz halott mászik ki örök nyughelyéről. Rohadva, hiányosan, csonttá aszva, dülöngélnek a fa felé. A Vándornak cselekednie kell, méghozzá azonnal. A Terror fája a legsötétebb mágiát tápláló varázslat, melynek magját egy emberben kell elvetni, s belőle kitörő palántát aztán eleven gyermekek vérével kell öntözni. Ha kicsit nagyobb lesz tűzben kell tartani állandóan, ekkor is vérrel kell öntözni, ám ekkor már igénytelenebb, bármilyet elfogad. Végül egy tűzhányó tetején kell elültetni, mely bármilyen heves, ezek után szunnyadni fog, mert a fa mohó gyökerei minden erejét elveszik.

A Vándor leugrik huszonöt emelet magasról egyenesen a csontváz sereg közepébe, és egyetlen körkörös robbantással félresöpri közeléből az ellenfeleit. Mikor azok kicsit magukhoz térnek, vadul megrohamozzák a mágust, aki botjával mér irdatlan csapásokat ellenfeleire. Kezéből világító gömböket lő, melyek becsapódáskor több katonát is porrá őrölnek.

Hosszú percekig derekasan helyt áll ellenfeleivel szemben, ám neki is megvannak a maga határai, melyeket a heves varázslatok, és mágiák igen gyorsan kimerítettek. Már liheg, s kezei sajognak. Orrából folyik a vér, s lábai sokkal lassabban mozdulnak, mint szeretné. Szemei még mindig nem látszanak, de érezhető rajta, hogy egyre elkeseredettebben küzd, s egyre hiábavaló az erőfeszítése.

Lábait a hó alól előtörő kezek lefogják, s ő a földre zuhan, ekkor már minden veszve látszik.

Ám a szél új reménynek hangját hozza, melyre a holtak is felfigyelnek a fekete druidával egyetemben, ki a torony tetejéről irányította eddig a sereget. Ezért is nem varázsolt, minden koncentrációját lekötötte a sereg irányítása.

A Beeneberg koronájáról déli irányból egy lovas alak áll,  egy hosszú tárgyat feje fölé tartva. Valamilyen varázsigét üvölt az égnek, ám azt ilyen messze már nem lehet kivenni.

Azonban az ég meghallotta, s a fekete felleg felszakadozva, kissé világosabb veszi át a helyét, s hűsítő eső kezd el hullani, egyre hevesebben. A Vándor kissé megkönnyebbül. Tudja, hogy itt az erősítés, s valóban, a felhő rejtekéből egy hatalmas hófehér bagoly száll alá, s karmaival porrá zúzza a csontváz katonákat.

Magasztosan megáll a Vándor mellett, aki nagy nehezen feltápászkodik, s megsimogatja a hatalmas szárnyast. Az kicsit lejjebb húzza hatalmas fejét, s engedi, hogy a sokat próbált mágus felmásszon a hátára, majd hatalmas süvítéssel elrepül, el messze északi irányba.

Az eső e közben meghozta a hatását, a Fa valamelyest összement, s a lovas is sietve távozott, mielőtt az ellenség oda nem ér.

A fekete druida komótosan nézte ahogy a fényes bagoly lassan eltűnik a felhők közt.

- Hát ím, elkezdődött a végső háború. – motyogta maga elé, s lassan fekete füstté válva beszivárgott a tornyába.

Megújulva!

Nos a mai napon sikerült új arculatot varázsolni a blognak, melyben Skeeter barátom segített sokat, sőt mit több ő végezte a munka oroszlán részét, én csupán pökhendin parancsolgattam mit, hogyan tegyen. Tipikus esete, mikor a teljesen képzetlen ember irányítja a profit. 
Remélem az új kinézetben nem csak én lelem ilyen mérhetetlen örömömet, hanem sokan mások is.
Nem szaporítom tovább a szót, inkább jöjjön egy iromány: 

Az Úriember

Dublin, Milltown körzete. Pedáns, rendezett parkok, és kertes-házak. Egy tipikus alvóváros az ír főváros peremén. Persze ez sem volt mindig így. 1985. augusztus 11-től október 31-ig a környéken maga az ördög garázdálkodott, és szedte az áldozatait.

A történet, mint említettem 1985. augusztus 11-én éjszaka kezdődtek. Pontosabban 12-én hajnalban mikor az utcákon mindenhol szétszórt csontokat, és a fákon felaggatott ruhafoszlányokat találta. A csontok egy hatszöget rajzoltak ki a Milltown közepén levő parkban. A ruhákat a körülöttük levő fákra aggatták.

Az áldozat egy 5 éves kislány Suzie Harviest. Az ágyából ragadta el a gyilkos, valószínűleg már a házban meggyilkolta, mert a kislány ágya csurom vér volt, mikor megtalálták. A csontjain kívül semmi nem maradt belőle. Se koponya, se fogak, hogy azonosítani tudjanak. De még csak egy darab hús se, semmi! A gyilkos egész biztos egy profi pszichopata állat, aki nagyon jól bánik a késsel, és néma csöndben képes dolgozni. Augusztus 11-e szombatra esett. A következő szombat éjjel ismét lecsapott a gyilkos. Ismét egy 5 éves gyermeket pusztított el különösen brutális módszerekkel. Majd minden héten elrabolt vagy egy kislányt, vagy egy kisfiút felváltva minden hét szombatán. A rendőrség tehetetlen. Megfigyeléseken semmit nem tapasztaltak. Vagy mégis. Minden szombat éjszaka van 3 és 4 óra között egy vakfolt. Ekkor mindkét járőr mély álomba merült, és állításuk szerint nem emlékszenek semmi gyanúsra.

A lakók azonban beszámoltak egy öltönyös, cilinderes úriemberről, aki minden hét péntekén ott kószál az utcákon ébenfekete sétapálcájával, egy különös dallamot fütyörészve. Meglehetősen hátborzongató látványt nyújtott, ezért senki, sem mert a közelébe menni. Nem így Ernest O’sammers nyomozó. Ő volt a felelőse a gyilkosságok kivizsgálásának, és így a 10. gyilkosság után már meglehetősen kihunyt belőle az a jeges fegyelem, ami a legtöbb nyomozót jellemez. Így hát a 11. hét péntekjén fogta viharkabátját, kalapját, és a kedvenc revolverét, és kiment a terepre egy szó nélkül. „Egyedül jobban tudok dolgozni” gondolta. Hűvös ködös este volt, és már szürkülődött. Ám a Mount St Annes felől füttyszó hallatszott. Halk, és tompa, de biztos volt benne. „Ez lesz a gyilkos. Most portyázik.”

A füttyszó hangosabb lett, és lassan a hang forrása is kezdett kirajzolódni a ködből. A cilinder, és a sétapálca vonalai egyre élesedtek, majd egy sötét fekete alakká nőttek. Miután a nyomozó elé ért, már nem volt olyan félelmetes. Egy idős öregúr volt, kackiás ősz bajusszal, és huncut tekintettel. Arca fakó-fehér, kezein fehér kesztyűk, botján egy farkas feje díszeleg ezüstből. Hosszú fekete kabátja, és sötétszürke sálja gondosan takarta elegáns öltönyét. Cipője frissen vaxolt, és csillogó, mintha most vette volna ki a dobozából.

Immár itt állt előtte. Az elsőszámú gyanúsított. „Egy öregember? Ez valami tréfa lesz!”

Nem hitt a szemének, de szólni akart

- Jó estét nyomozó! – előzte meg illedelmesen, és mosolyogva.

Ernest hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepődéstől. Még mindig úgy érezte, ez nem lehet igaz.

- Szeretek az ilyen csípős időben sétálni egyet. – folytatta a bájcsevejt, ha már nem kapott választ. – Az orvosom ugyan nem javasolta, mert az ízületeim már nem olyanok, mint régen, de ha egyszer annyira jólesik. Nem de?

- De valóban – csikart ki magából bamba választ – nem gondolja, hogy veszélyes ilyenkor kinn mászkálni? Tudja, mik történnek erre felé.

- Óh! Csakugyan. – szontyolodott el – igen szörnyű, hogy ilyesmi előfordulhat egy ennyire békés környéken, mint ez. Nem tudnak még mindig semmit az elkövetőről?

- Nem sajnos még semmit. Maga nem hallott vagy látott valamit, mikor az ilyen esti sétáit rója?

- Nem én kérem, nem adok a pletykákra. Meg nekem tetszik tudni elég gyenge a gyomrom. Bevallom, mikor az első esetről hallottam, én elhánytam magam. Kicsit szégyellem is, mert e miatt nem vettek fel katonának sem.

- Értem. Nos, tudja a lakók beszámoltak egy gyanús öltönyös úriemberről, cilinderrel, és sétapálcával.

- Hogy én? – nézett felfele a cilinderhez, majd a kezében a bothoz. – Jaj dehogy! Mármint én soha! Mindegyik lurkót ismertem, és én –

- Jólvan nyugodjon meg, nem gyanúsítom semmivel. Csak önre illik a leírás, és remélem, megérti, hogy ez az egyetlen használható nyomunk egyelőre.

- Természetesen – zihált az idegességtől, majd egy zsebkendőt vett elő az öltönyéből és letörölte az izzadságot a homlokáról.

- Megtenné, hogy azért kicsit odafigyel a környéken, ha lát valami különöset, - elővett egy névjegykártyát – itt a számom, hívjon fel. – majd megfordult és épp távozni készült. Azonban a hideg kirázta a hangtól mely utána szólt.

- Na de nyomozó! Gondolja, szükségem van rá? Miért gondolja, hogy én nem tudok semmit magáról? – a hang nem az öregúré! Egy fiatal, erős, határozott hang ez, mely most nagyon megijesztette a rendőrt. Megfordul hirtelen, de senkit nem lát mögötte.

- Nyomozó kérem, legyen óvatos minden szentekkor, mert akkor szedem az utolsó áldozatom, és fejezem be a black sabbath-ot. Nehogy az ön családjából válasszam ki az utolsó tisztalelket. – hirtelen suhogás hallatszott, mintha egy csapat bagoly repült volna el mögötte, és ő ijedten fordul hátra. Nem értette mi folyik itt, de érezte, hogy ez bizony nem hétköznapi gyilkos. Visszarohant az őrsre, és újra megnézte a jelentéseket, esettanulmányokat. Utánakeresett a „black sabbath-nak” is, de semmi egyezőt nem talált. Túl sok mítosz, és legenda kuszálódik össze-vissza a fikció, és a feltételezhetően valóságos szertatások között. Ismét sötétben tapogatózik, csak most még meg is pörgették. Ezért hát minden egységet kiriasztott Milltown-ba szombat éjjelre, hogy járőrözzenek egész éjjel.

Ami igazán félelmetes, még csak most jön. A gyilkosság ekkor is megtörtént. A rendőröket kikerülve, ugyanúgy elkövette a tettes a brutális mészárlást. Ismét egy kisgyerek, ismét csak csontok. A környéken eluralkodik a pánik, és a tömeges hisztéria. Pár család inkább elköltözik, mintsem hagyják, hogy saját gyermekük is áldozattá váljon.

Ernest mind e közben az őrület határán tengeti napjait. Az utolsó két gyilkosságon már nem is nyomoz. Egyszerűen feladta. Nem beszél kollégáival, nem beszél feleségével. Még a kisfiára sem tekint egy pillantást, aki éppen október 31-én lesz 5 éves. Egész egyszerűen összeroskadt. Már nem tudta mi a valóság, és mi a fikció. Minden este végigsétált a környéken, és csak bámult maga elé, elveszve a gondolataiba. Merengésében egy ismerős, hang zavarja meg.

- Jó estét nyomozó. Látom nem jutott semmire a sok segítséggel sem, amit adtam. – szólt a hátborzongató hang a háta mögül.

- Maga volt! – kiáltott, de mikor megfordult ismét csak az üres utcát látta.

- Valóban. És mit tudna tenni ellene? Hiszen maga csak egy ember.

- Mért maga mi? – kérdezte miközben lassan ismét megfordult a hang irányába. Szemei egy cilinderes öregurat láttak. Ugyanazt, mint akivel a minap is társalgott. De a szemei mások voltak. A szemei csillogtak az elégedettségtől, és kaján mosoly ült fakó ráncos arcán.

- Azt sajnos csak pár perc múlva tudja meg. Addig is meg kell, kérdezzem:

Ön felkészült? – mutatott rá a sétapálcájával.

- Mire? Mégis mire?! – üvöltött a dühtől.

- Természetesen a halálra. Az a megtiszteltetés érte önt, hogy 13. ként adhatja a lelkét a nemes cél érdekében.

- De milyen nemes cél?! Miben mesterkedik? Mi értelme a gyilkosságoknak?

- Maga ugye protestáns, jól tudom? Hadd kérdezzem meg nyomozó. Ön hisz Istenben?

- Hogy jön ez ide? Igen…

- És úgy tanulta, hogy az ördög a gonosz. És ha az ördög valamit tenni akar, ahhoz mindig, feltétlenül valami gusztustalanul gonosz dolgot kell véghezvinnie. De miért? Miért ne lehetne a fekete mágia vérontástól, ármánytól, és erőszaktól mentes?

- Mert ez a szabály?

- Pontosan nyomozó! Nagyszerű! Mert ez a szabály! Igen-igen-igen.  De ki írja ezeket a szabályokat? Kinek érdeke ekkora aljasságok elkövetése? Kinek a szabálya az, hogy egy kapu kinyitásához 12 kisgyermeket kell megölni, a csontjait Dávid-csillag alakban szétszórni, és a véres ruháikkal körbevéve egy szentélyt létrehozni 12 héten át? Ki mondja ki, hogy ennek a szertartásnak a végén egy 55 éves felnőtt férfit kell feláldozni a kör közepén az összes eddigi gyermek vérével bepiszkolt pengével.

- Na, várjunk csak.

- Pontosan. Maga lesz az áldozatom.

- De ma szerda van. Ez hogyan is van?

- Mivel az utolsó személy egy felnőtt férfi, így a 13. szombat előtti szerdán kell elvégezni a ceremóniát.

- De miért?

- Az már nem az ön hatásköre. És most kérem, kövessen.

- Még mit nem! – azzal előrántotta a revolvert, és beleeresztett egy tárat. A tüzelés hangos zakatolása még ott vízhangzott az üres utcákon, de Ernest már sarkon fordult, és rohant az életéért. A golyók, ahogy sejtette meg se kottyantak neki, sőt! Ott termett előtte.

- Kiszórakozta magát? – nézett rá unottan.

- Nem, csak töltöttem – mosolygott, és lőtt. A lövés talált, és fura mód a gyilkos összerezzent, sőt felüvöltött.

- Mi ez?! – hörögte dühödten.

- Azért ne gondolja, hogy felkészületlenül jöttem. Tiszta-vas töltények, keresztel bennük. Kicsit kutattam, ez úgy néz, ki tényleg bejön.

- Csak egy kicsit fáj. – egyenesedett ki, és váltott vissza nyugodt hangnembe – ideje befejezni a ceremóniát. – Azzal elővett öltönye belső zsebéből egy tőrt, melyet farkas fej díszített, és tollak lógtak le a markolatáról.

Ernest O’sammers holttestét 1985. november 1-én találták meg a Milltown-i park közepén, körbevéve az azonosítás szerint a 12 eltűnt gyermek csontjaival. A csontoktól egyenletesen vér volt csurgatva a holttestig.

A tetemnek hiányzott a mája, és a szíve. Az eset kiváltképp különös, mert a bordák, amelyeken keresztül kivették a szerveket kifele hajlanak, mintha kitört volna belőle valami. A test teljesen ki volt szárítva, egy csöpp vér nem maradt az erekben. Ezek után a gyilkosságok alább fagytak, és többet nem fordult semmi hasonló elő Dublin-ban.

Az ír rendőrség lezárta az aktákat, és mivel többé nem volt semmi nyom, sem elképzelés a gyilkosról, a nyomozást felfüggesztették.

De vajon ki volt az a rejtélyes úriember?

...Másnap

Hamarosan kijön a nagy sikerű vígjáték második része, mely szerény véleményem szerint nem lesz képes túlszárnyalni önmagát.
S bár ma szerda van és nem vasárnap, az ember azért mégis egy ilyen éjszaka után érezheti magát:

Szombat esti Sörözés

Szombat esti ücsörgés a barátok társaságában, egy jó hideg világos láger kíséretével, igazi huszonéves idill, melyet elég sok fiatal egy egyszerű sikátor menti krimóban valósít meg osztálytársakkal, cimborákkal, ivóhaverokkal.

Jókat nevetnek, és ugratják egymást. A cigaretta elengedhetetlen a sörözés mellé, ahogy a háttérzaj is, amit a régi zenegép, és a kocsma többi vendége biztosít, gondosan elnyomja a néha-néha előbukkanó kínosabb csöndet.

A kocsma viszonylag egyszerű, a főbejárattól hosszú lépcső vezet felfelé az asztalokhoz, amiktől az ajtóval szembe ott a hosszú barna bárpult. A plafonon egy hatalmas tetőablak, melyet vas félfák szegélyeznek. Körülötte unottan forognak a szellőztetők propellerei. Az asztalok kerekek, mindnél négy szék, meg amennyit a társaság odahord, hogy kényelmesen fogyaszthassák el, kellemesen hűvös seritalukat.

A társaságban ott van négy fiú, két szőke, és két barna, és három lány, egy vörös, egy barna, és egy fekete. a lányok vihorásznak a fiúk pedig hangos gúnyolódással ugrattják egymást, vagy a lányokat. Hangos „anyázások” és egyéb káromkodások szűrődnek az asztaltól, a csapos egy szál cigivel a szájában, sötétszürke kötényben és fehér ingben egy nedves ronggyal – amit nem kétséges, hogy nyállal nedvesít – törölgeti a hatalmas söröskorsókat. Unott mosollyal figyel végig a krimón, ahol mindenki bájos mámorban teng az éjszakában.

Örömmel tölti el, hogy minden vendége elégedett a szerény szolgáltatásokkal.

A társaságtól feláll két fiú, ez a kör az övék, hát mennek is a pultoshoz.

- Négy korsóval, meg három rumot! – szólt a magas szőke srác vigyorogva.

- Haver ma tuti megkúrom a Ginát! Nagyon be is van indulva, és ha piál tudod milyen lesz. Ti a Barbival most akkor hogy vagytok? Elég jól elröhögcséltek…

- Ja, de most mi a faszt tudok csinálni? Én nem fogok veszekedni, annyit nem ér az egész. Majd most kicsit lenyugszunk és újra szent a béke.

- Na az fasza, de a Krisztián akkora egy kretén! Nézd meg, végre elhívjuk, mert vinnyog erre itt idegesít ezzel a kurva autózós baromságaival.

- Ja, az engem is idegesít, de lehet oltani – röhögte, majd elvette a rumokat, és a visszajárót, a magas szőke fizetett, és vitte a söröket. Mire visszaértek két lány, a fekete és a barna elmentek a mosdóba.

- Na itt a következő kör, baj van? – kérdezték a fiúk, mikor visszaértek, és nem találták a lányokat.

- Nem, csak kicsit felfrissítik magukat – mondta a vörös hajú lány.

- Ha lenne itt spagetti tészta, tuti megcsinálnám azt a trükköt, mikor az orromon keresztül átszívom a számba a cuccost! – szólt a harmadik fiú, akinek ostobán elfeküdt barna haja, és szakaszosan növő borostája van. A két srác egymásra néztek unottan, szinte egyre gondolva: ennek nem itt a helye!

A két lány is visszaért a wc-ről. Kis undor tükröződött a barna hajú arcáról.

- Ott szexeltek a mosdóban, én így nem tudok pisilni! – háborgott.

- Tudod, ez most nagyon megihletett – szólt az alacsonyabb barna fiú, aki már egész este pofátlanul nyomult rá. A lány mintha meg se hallotta volna, csak leült a helyére és kimerülten felrántotta a rumját.

- Na, kicsit ellaposodott az este, de majd én csinálok egy kis hangulatot. – szólt az alacsony barna hajú srác, és felállt a helyéről.

- Oliver Onions – Bulldozer! – szólt a kócos barna fiú, Aki eddig csöndbe ült a sarokba – szerintem benne van a gépbe.

- Ha benne van belököm. Szólt, és a gép felé fordulva óvatosan lépdelt ki a székek közül.

Egyszer csak a semmiből szörnyűséges égzengéssel elé zuhan az egyik asztalra két hatalmas alak! Csörömpölő recsegéssel szakították át a fenti tetőablakot, és zúzták felismerhetetlenre a védtelen kerek asztalt alattuk.

A két alak közül a fölső megmozdult, majd felegyenesedve vérfagyasztó üvöltésbe kezdett! Akár egy medve, de mégis farkas fejjel, túlméretezett izmos karjain égnek meredtek a sötétbarna, és fekete tónusú szőrszálak, végig hatalmas görnyedt, púpos hátán, egészen a lompos farokig.

A teremtmény lehetett vagy két és fél, három méter, és vadul zihált a pánikoló kocsma közepén. Mert bizony automatikusan mindenki sikoltozott, és jajveszékelt, mikor meghallották a robajt.

A pánikot csak tetézte a két hatalmas dörrenés, melyet egy régi fekete colt adott le egyenesen a szörnyeteg mellébe. A bestia, mintha böglyök csípték volna, kicsit megrázta magát, majd a föld felé kapott, és egy fekete árnyat vágott egyenesen a pult mögé, ahol a csapos már összehúzta magát. A pultos egy férfit pillantott meg maga előtt, ahogy zihálva, és nyögve felegyenesedik. Borostás szikár arca, és válligérő sötétbarna haja volt, amit egy kalap fedett. Erőt adott neki, a férfi bátorsága, és a pult alatt őrzött winchester után nyúlt, és felpattant, majd üvöltve a lény felé tüzelt, vadul rángatva a kengyelkulcsot, akár egy western film szereplő.

A medveforma farkas csak dühösebb lett, és felé mordult.

- Ez nem használ bakker! Vissza a pult alá, ne legyél láb alatt haver! – hallotta a háta mögül, majd belenyilallt a fájdalom a lábába, ahogy a háta mögött álló idegen kirúgta azt! A férfi teljesen nyugodtan felpattant a pultra, és újra elővette a colt-ot.

A bestia nekirugaszkodik, hogy letarolja ellenfelét, de a colt gyorsabb! Három lövésből kettő a kulcs csontjához csapódik, a harmadik pedig végigszakítja habzó pofáját! A lőtt sebeknél a hús égett szagot áraszt, és füstölögve sziszeg, mintha égetné a golyó! A szörny dühét pár töltény nem veszi el, csak növeli, és a következő pillanatban neki is ront az asztalon álló bőrkabátos férfinak!

A férfi az utolsó pillanatban elpattan és még kettőt belelő, majd elhajítja a pisztolyokat, és végigcsúszva a bárpulton, nagy puffanással ér földet pár bárszéket összetörve. A farkas közbe csörögve, zörögve, hatalmas robajjal zuhan bele az italos szekrénybe, összetörve minden italt.

A rémült vendégek egész egyszerűen sikoltoznak, és óbégatnak, semmit nem értenek a dologból.

A terrort csak tetézi, mikor a csapos elkeseredett halál sikolyát meghallják. A rém megtalálta, és ízekre tépve, a szemtanúk csak a felfröccsenő beleket látták sok-sok vér kíséretével, vörösre festve a pult környékét.

Közben az idegen férfi is magához tér, és egy ezüstösen csillogó sétapálca szerű tárgyat tart a kezében elegánsan, és méltóságteljesen kicsit szabadabb helyen megállva, hogy felkészüljön a rohamra.

- Hé! Andro! Gyere ki Sátánnak kutyafattya! Fejezzük be… barátom. – mondta a végét bizalmasan halk suttogással.

Andro – ahogy ő hívta – villám sebességgel a pultra ugrott. Szájáról még csöpögött a tulaj vére, és karmain ott bűzlöttek belsőszervei. Vadul morog, és hörög ellenfelére,  erőt gyűjt hátsó lábaiba, és majd a plafonig ugorva a levegőből támad.

Az idegen nem néz fel, csak áll, és vár. Majd az utolsó pillanatban kecsesen félre lép, és egy mozdulattal beleszúr a démon fejébe, aki a zuhanás közben végighasítja a vékony, de erős pengét magán, és csak a mellkasánál ér véget a vágás.

Vonyítva ér földet, és csak nyüszít, akár a megvert véreb télvíz idején.

Teste csurom vér, de a szőr mintha kezdene visszahúzódni róla. Mérete is csökken, és csontjai bentről ropognak, rotyognak.

Lelkét kileheli, mielőtt újra emberré nem változik. Csak most látszik, hogy van rajta egy szakadt sötétkék farmernadrág, tele vérrel, és hasadással.

Az idegen keresztet vet, majd latinul motyog valamit, és elteszi a vékonyka kardját. A terem egyik sarkába lép nagy léptekkel, és felveszi elhajított fegyverét, odamegy a csaphoz, és elvesz egy korsót, ami még nem tört össze.

Szájába kap egy cigarettát, és előveszi a zippo öngyújtóját, miközben a csapnál kicsit leöblögeti a korsón levő vért. A sörcsaphoz megy, és csapol magának egy korsó sört. A vendégek lélegzet visszafojtva nézik végig azt az idegesítő türelmet, amivel a férfi elvégzi ezt a rituálét.

Lehajtja a sört, és szív egy nagy slukkot.

- Na emberek, akik még élnek. Unom mindig elmagyarázni, mit látnak ilyenkor, úgyhogy ezt most kihagyom! Mindenki azt mesél a zsaruknak, amit akar, de én most lelépek. – mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa.

Letette a korsót, és nyugodt léptekkel odasétált legyőzött ellenfele emberi teteméhez. Erőt vett magán, és mint egy zsák búzát, felkapta a bal vállára, és szépen lassan elballagott a hátsóajtó felé, mely a sikátorba vezetett.

Soha többé nem látta őt egyik szemtanú sem.

Döntések

Bizony az emberek döntései alakítják az életét, határozzák meg jellemét, és történetét... látszatra. Ám milyen elszomorító is az a tény, ha kiderül, hogy minden döntésünk már jó előre fel van vázolva, minden következménnyel, és mellékhatással egyetembe.
Máris odavész a szabadság, és az önállóság illúziója, és kitér az ember a hitéből.
Ám ez is csupán hit, és nézőpont kérdése...

Vadásztársaság

Hűvös decemberi este dideregteti Enniscorthy városát. Az utcán a lámpások felgyúlnak, s mindenki siet hazafele a hosszú munkanap után. Az egész város zsong ilyenkor, akár egy izgatott méhraj, hisz vége a hétnek, mehetnek haza.

Fredd Finchley is nagy léptekkel siet az állomásra, szeretne nyolcra hazaérni kis agglegény lakásába. Megetetni Rottit, az 5 hónapos angol dogját, és elnyúlni a díványon egy hideg sör, és egy jó szivar társaságában a tv előtt.

Fredd amúgy Ferns-ben él, ami Enniscorthy-tól kb. 20-30 mérföldre terül el. Vonattal a legkényelmesebb az út, és valljuk be, van a vonatok egyenletes zakatolásában valami megnyugtató, valami kellemes, ami vonzza az utazót, hogy új, ismeretlen tájakra induljon.

A vonat 7:20-kor ér be a pályaudvarra, 7:50-re már Ferns-ben is van.

Fredd csöndesen strázsál az addigra már néma állomáson. A legtöbb járat már elindult 7-kor, és negyedkor. Csak pár kósza masiniszta, és karbantartó bolyong a kihalt peronon. Egyszer csak a sötétből, sípolva, zakatolva feltűnik egy lokomotív. Minden dolgozó ledöbben, még Fredd is felpillant mély gondolatai közül az érdekes jelenség hallatán. Csodás vasparipa vágtat be a peronra, és az egyik vagon ajtaja éppen Fredd-el szemben áll meg.

A masiniszta kiengedi a fölös gőzt, és misztikus füstfelhőbe burkolja az időutazó monstrumot. A füstben hallatszik, hogy nyílik az ajtó, majd egy fémes koppanás, és két tompább koccan a macskakövön. A gőz oszlik, és egy fekete alak rajzolódik ki a ködből. Magas, robosszus alkat. Ahogy a levegő kicsit tisztul, körülötte látszik, hogy egy magas, izmos férfi, egy aktatáskával, és sétapálcával. Fején sötétszürke kalap, hátán hasonló színű viharkabát. Komoran körbenéz, majd a dolgára indul, lassan cammogva.

Fredd nem igen tudja mire vélni a dolgát, de nincs is ideje, hisz a vonatja épp most állt fel, és már int a kalauz, a beszálláshoz.

Nyolc órára már sikeresen haza is ér, és minden tervét megvalósít. Megeteti Rottit majd, úgy ahogy van alsógatyában, és trikóban a díványon egy üveg sörrel a kezében nézi a híradót. Kész idill, ahogy a munkásember megfáradva, heverészéssel tölti estéit. Erőt gyűjtve a következő nap megpróbáltatásaira.

Vagyis csak szeretné. Éppen elkényelmesedne, mikor valaki dörömböl az ajtón. Három hangos, és határozott koppantás, kicsit félelmetes fenn hanggal.

Rotti izgatott lesz, nyüsszög, de legyűri félelmét, és elkezd csaholni.

- Csitt! – parancsol rá Fredd – ki a franc az ilyenkor? Mindjárt!

Gyorsan köntösért rohan, majd az ajtóhoz. Rotti pedig csak köröz. Idegesen, és aggódón. Rosszat érez, határozottan.

Fredd az ajtót kinyitva teljesen ledöbben. Ugyanaz a hatalmas férfi, akivel a pályaudvaron találkozott. Épp oly tekintélyes tartással, és komor tekintettel figyel a férfira, mint az állomáson.

- Igen? – kérdezett előre Fredd.

- Ön Fredd Finchley? – kérdezett vissza mély dörmögő hangján.

- Igen, mit szeretne – kérdezte nagyot nyelve.

- Ön dolgozik az Irish Mysteri ügyosztályon?

- Igen, de csak takarító vagyok. Semmilyen információról nem tudok, ha ilyesmi érdekelné. Az ismerőseim is folyton ezzel ugratnak, hogy kémkedjek már ki valami UFO-s dolgot nekik, aztán híresek leszünk. De én csak pár helységet takarítok.

- Kérem. Félreért. Tudom jól mi a dolga. Nem is a munkája érdekelne. Még csak titkos információk sem. Csupán pár kérdést tennék fel önnek. Szabad?

- Öm, persze – hebegett zavartan.

Bebújt a hozzá képpest parányi ajtón. Egyszerű középosztálybeli disznóól fogadta. Rotti ekkor már fülét lehajtva az idegen felé közeledett, lassú csoszogó, kúszó mozdulatokkal.

- Szabad? – fordult Fredd felé.

- Hát, ha engedi, én nem állok útjába. – azzal kiviharzott a konyhába.

A csöpp kutya eltűnik a hatalmas kezek alatt, míg simogatja a férfi. Majd felegyenesedik, és vigyázva megáll a konyhaajtóval szembe.

- Kér esetleg valamit? Van öm… teám, kávém… bár azt inkább nem reklámozom, meg… sört esetleg elfogad?

- Egy üveggel, ha lehetne! – hangzott kicsit örömtelien a válasz.

- Rendben, tessék. És, miről lenne szó? Kérem, foglaljon helyet – mutatott a fotelre, amely a dívánnyal szembe állt.

- Mr. Finchley, hallott ön a Milltown-i mészárosról?

- Igen, hallottam a hírekben. Megölt 12 gyermeket, és egy rendőrt, még az ősszel. De miért kérdi?

- Tudja, hogy a róla készült aktákat hol tárolják?

- Na! Helyben vagyunk. Ezt már tisztáztam kedves: - utalt végre a nevére.

- Oh, igaz is! Milyen udvariatlan vagyok, a nevem Periklész.

- Öm… mint az… - nézett kigúvadt szemekkel.

- Igen, mint az ókori görög hadvezér, és politikus, és egyéb uraság.

- Értem kedves Egyéb Uraság, – gúnyolódott kicsit – és miért tesz fel nekem ezzel kapcsolatba kérdéseket?

- Mert maga segíthet megtalálni a tettest.

- És mégis, hogyan? Semmit sem tudok. Még csak jó nyomozói képességeim sincsenek.

- Ez nem igaz, és ezt ön is tudja. – emelte fel a barna aktatáskáját lába közül, és feltette óvatosan az asztalra. Kinyitotta a zárat, és elővett egy borítékot. A boríték egy régi pecséttel, és viasszal volt lezárva. A pecséten egy bagoly volt, a szájában egy kígyót tartva.

- Ez mi? – kíváncsiskodott, míg elvette a levelet. A levél neki van címezve.

- Gratulálok. Ön meghívást nyert szervezetünkbe. – mondta, s lassan felkelt.

- Milyen szervezet? Ez valami kormányügynökség, mint Amerikában?

- Nem kérem, ez kicsit kisebb, és titkosabb annál. Fogalmazzunk úgy, hogy egy vadásztársaság.

- És mire vadászik, ez a vadásztársaság? – kérdezett szemöldökét felhúzva.

- Nos, látja Mr. Finchley. Ez a legjobb kérdése ma este. – Mondta mosolyogva, majd teljesen eltűnt, akár egy kísértet.

Fredd megdörzsölte szemét, mert nem hitt a látványnak. Rotti beletörődve feküdt a szőnyegen.

Körbenézett a szobába, kifutott a ház elé is, de sehol senki. Visszafordulva az ajtóból meglátja az asztalon a borítékot. Kezébe veszi, méregeti.

Leül a fotelbe, melyben az imént még vendége ült. A borítékot a kezében tartva, csak bámult maga elé a semmibe. Csak Rotti érintésére ébredt fel merengéséből. A kutya már nyüszített, és orrával böködte gazdáját.

Fredd magához térve megcirógatta kedvesen a kutyát, és kinyitotta a levelet. A borítékból gesztenye illat áramlott orra felé, és egy percre elvarázsolta a férfit. Egy egyszerű sárgaárnyalatú finom fogású papírt talált benne.

A papírra vörös betűkkel, kézzel írt üzenet olvasható:

„Tisztelt Fredd Finchley! Ön ezennel meghívást nyert az Isten pajzsa szövetségbe. Szövetségünk célja, hogy a világban túltengő gonosz erőket megakadályozzuk munkásságukba, és az ártatlanokra támadó ártó erőket elpusztítsuk.

Szövetségünk csupán a legjobb embereket tűri meg. A belépés csupán meghívásos úton lehetséges.

Amennyiben a meghívásunkat elfogadja, a levelet égesse el, a hamvait pedig szórja szét a bejárati ajtó előtt.

Ha mégis úgy dönt, hogy életét jónak ítéli, és nem szeretne változtatni, úgy a levelet vízbe helyezve a levél tartalma megsemmisül, és ön elveszíti minden emlékét.

Üdvözlettel, a szövetség főtitkára:

                                                                       Adam Weisshaupt”

Fredd még háromszor, négyszer, de még ötödszörre sem hitt a szemének. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy valaki ilyen ostoba trükkel akarja kicsalni a kevéske pénzét.

De mégis. Az énje egyik fele hinni akart. Hiszen a saját szemével látott egy embert köddé válni, lehetne kicsit nyitottabb is.

Több órás lelki dilemma után, végül döntött. Felkapta az öngyújtóját, kiment az ajtó elé, és meggyújtotta a levelet.

A pernye szép lassan, hullámozva érte el a lábtörlőt, majd egy kósza decemberi szellő fel is kapta, és széthordta az éppen hulló hótól fehérlő úton.

Komótosan, elmerengve figyelte, ahogy a kormos papír fecnik pajkosan végigrobognak a pár millis havon.

- Tehát döntött? – kérdezte egy ismerős mély, dörmögő hang. Fredd csak felnézett, és mosolygott Periklészre.

- Igen. Döntöttem.