Megújulva!

Nos a mai napon sikerült új arculatot varázsolni a blognak, melyben Skeeter barátom segített sokat, sőt mit több ő végezte a munka oroszlán részét, én csupán pökhendin parancsolgattam mit, hogyan tegyen. Tipikus esete, mikor a teljesen képzetlen ember irányítja a profit. 
Remélem az új kinézetben nem csak én lelem ilyen mérhetetlen örömömet, hanem sokan mások is.
Nem szaporítom tovább a szót, inkább jöjjön egy iromány: 

Az Úriember

Dublin, Milltown körzete. Pedáns, rendezett parkok, és kertes-házak. Egy tipikus alvóváros az ír főváros peremén. Persze ez sem volt mindig így. 1985. augusztus 11-től október 31-ig a környéken maga az ördög garázdálkodott, és szedte az áldozatait.

A történet, mint említettem 1985. augusztus 11-én éjszaka kezdődtek. Pontosabban 12-én hajnalban mikor az utcákon mindenhol szétszórt csontokat, és a fákon felaggatott ruhafoszlányokat találta. A csontok egy hatszöget rajzoltak ki a Milltown közepén levő parkban. A ruhákat a körülöttük levő fákra aggatták.

Az áldozat egy 5 éves kislány Suzie Harviest. Az ágyából ragadta el a gyilkos, valószínűleg már a házban meggyilkolta, mert a kislány ágya csurom vér volt, mikor megtalálták. A csontjain kívül semmi nem maradt belőle. Se koponya, se fogak, hogy azonosítani tudjanak. De még csak egy darab hús se, semmi! A gyilkos egész biztos egy profi pszichopata állat, aki nagyon jól bánik a késsel, és néma csöndben képes dolgozni. Augusztus 11-e szombatra esett. A következő szombat éjjel ismét lecsapott a gyilkos. Ismét egy 5 éves gyermeket pusztított el különösen brutális módszerekkel. Majd minden héten elrabolt vagy egy kislányt, vagy egy kisfiút felváltva minden hét szombatán. A rendőrség tehetetlen. Megfigyeléseken semmit nem tapasztaltak. Vagy mégis. Minden szombat éjszaka van 3 és 4 óra között egy vakfolt. Ekkor mindkét járőr mély álomba merült, és állításuk szerint nem emlékszenek semmi gyanúsra.

A lakók azonban beszámoltak egy öltönyös, cilinderes úriemberről, aki minden hét péntekén ott kószál az utcákon ébenfekete sétapálcájával, egy különös dallamot fütyörészve. Meglehetősen hátborzongató látványt nyújtott, ezért senki, sem mert a közelébe menni. Nem így Ernest O’sammers nyomozó. Ő volt a felelőse a gyilkosságok kivizsgálásának, és így a 10. gyilkosság után már meglehetősen kihunyt belőle az a jeges fegyelem, ami a legtöbb nyomozót jellemez. Így hát a 11. hét péntekjén fogta viharkabátját, kalapját, és a kedvenc revolverét, és kiment a terepre egy szó nélkül. „Egyedül jobban tudok dolgozni” gondolta. Hűvös ködös este volt, és már szürkülődött. Ám a Mount St Annes felől füttyszó hallatszott. Halk, és tompa, de biztos volt benne. „Ez lesz a gyilkos. Most portyázik.”

A füttyszó hangosabb lett, és lassan a hang forrása is kezdett kirajzolódni a ködből. A cilinder, és a sétapálca vonalai egyre élesedtek, majd egy sötét fekete alakká nőttek. Miután a nyomozó elé ért, már nem volt olyan félelmetes. Egy idős öregúr volt, kackiás ősz bajusszal, és huncut tekintettel. Arca fakó-fehér, kezein fehér kesztyűk, botján egy farkas feje díszeleg ezüstből. Hosszú fekete kabátja, és sötétszürke sálja gondosan takarta elegáns öltönyét. Cipője frissen vaxolt, és csillogó, mintha most vette volna ki a dobozából.

Immár itt állt előtte. Az elsőszámú gyanúsított. „Egy öregember? Ez valami tréfa lesz!”

Nem hitt a szemének, de szólni akart

- Jó estét nyomozó! – előzte meg illedelmesen, és mosolyogva.

Ernest hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepődéstől. Még mindig úgy érezte, ez nem lehet igaz.

- Szeretek az ilyen csípős időben sétálni egyet. – folytatta a bájcsevejt, ha már nem kapott választ. – Az orvosom ugyan nem javasolta, mert az ízületeim már nem olyanok, mint régen, de ha egyszer annyira jólesik. Nem de?

- De valóban – csikart ki magából bamba választ – nem gondolja, hogy veszélyes ilyenkor kinn mászkálni? Tudja, mik történnek erre felé.

- Óh! Csakugyan. – szontyolodott el – igen szörnyű, hogy ilyesmi előfordulhat egy ennyire békés környéken, mint ez. Nem tudnak még mindig semmit az elkövetőről?

- Nem sajnos még semmit. Maga nem hallott vagy látott valamit, mikor az ilyen esti sétáit rója?

- Nem én kérem, nem adok a pletykákra. Meg nekem tetszik tudni elég gyenge a gyomrom. Bevallom, mikor az első esetről hallottam, én elhánytam magam. Kicsit szégyellem is, mert e miatt nem vettek fel katonának sem.

- Értem. Nos, tudja a lakók beszámoltak egy gyanús öltönyös úriemberről, cilinderrel, és sétapálcával.

- Hogy én? – nézett felfele a cilinderhez, majd a kezében a bothoz. – Jaj dehogy! Mármint én soha! Mindegyik lurkót ismertem, és én –

- Jólvan nyugodjon meg, nem gyanúsítom semmivel. Csak önre illik a leírás, és remélem, megérti, hogy ez az egyetlen használható nyomunk egyelőre.

- Természetesen – zihált az idegességtől, majd egy zsebkendőt vett elő az öltönyéből és letörölte az izzadságot a homlokáról.

- Megtenné, hogy azért kicsit odafigyel a környéken, ha lát valami különöset, - elővett egy névjegykártyát – itt a számom, hívjon fel. – majd megfordult és épp távozni készült. Azonban a hideg kirázta a hangtól mely utána szólt.

- Na de nyomozó! Gondolja, szükségem van rá? Miért gondolja, hogy én nem tudok semmit magáról? – a hang nem az öregúré! Egy fiatal, erős, határozott hang ez, mely most nagyon megijesztette a rendőrt. Megfordul hirtelen, de senkit nem lát mögötte.

- Nyomozó kérem, legyen óvatos minden szentekkor, mert akkor szedem az utolsó áldozatom, és fejezem be a black sabbath-ot. Nehogy az ön családjából válasszam ki az utolsó tisztalelket. – hirtelen suhogás hallatszott, mintha egy csapat bagoly repült volna el mögötte, és ő ijedten fordul hátra. Nem értette mi folyik itt, de érezte, hogy ez bizony nem hétköznapi gyilkos. Visszarohant az őrsre, és újra megnézte a jelentéseket, esettanulmányokat. Utánakeresett a „black sabbath-nak” is, de semmi egyezőt nem talált. Túl sok mítosz, és legenda kuszálódik össze-vissza a fikció, és a feltételezhetően valóságos szertatások között. Ismét sötétben tapogatózik, csak most még meg is pörgették. Ezért hát minden egységet kiriasztott Milltown-ba szombat éjjelre, hogy járőrözzenek egész éjjel.

Ami igazán félelmetes, még csak most jön. A gyilkosság ekkor is megtörtént. A rendőröket kikerülve, ugyanúgy elkövette a tettes a brutális mészárlást. Ismét egy kisgyerek, ismét csak csontok. A környéken eluralkodik a pánik, és a tömeges hisztéria. Pár család inkább elköltözik, mintsem hagyják, hogy saját gyermekük is áldozattá váljon.

Ernest mind e közben az őrület határán tengeti napjait. Az utolsó két gyilkosságon már nem is nyomoz. Egyszerűen feladta. Nem beszél kollégáival, nem beszél feleségével. Még a kisfiára sem tekint egy pillantást, aki éppen október 31-én lesz 5 éves. Egész egyszerűen összeroskadt. Már nem tudta mi a valóság, és mi a fikció. Minden este végigsétált a környéken, és csak bámult maga elé, elveszve a gondolataiba. Merengésében egy ismerős, hang zavarja meg.

- Jó estét nyomozó. Látom nem jutott semmire a sok segítséggel sem, amit adtam. – szólt a hátborzongató hang a háta mögül.

- Maga volt! – kiáltott, de mikor megfordult ismét csak az üres utcát látta.

- Valóban. És mit tudna tenni ellene? Hiszen maga csak egy ember.

- Mért maga mi? – kérdezte miközben lassan ismét megfordult a hang irányába. Szemei egy cilinderes öregurat láttak. Ugyanazt, mint akivel a minap is társalgott. De a szemei mások voltak. A szemei csillogtak az elégedettségtől, és kaján mosoly ült fakó ráncos arcán.

- Azt sajnos csak pár perc múlva tudja meg. Addig is meg kell, kérdezzem:

Ön felkészült? – mutatott rá a sétapálcájával.

- Mire? Mégis mire?! – üvöltött a dühtől.

- Természetesen a halálra. Az a megtiszteltetés érte önt, hogy 13. ként adhatja a lelkét a nemes cél érdekében.

- De milyen nemes cél?! Miben mesterkedik? Mi értelme a gyilkosságoknak?

- Maga ugye protestáns, jól tudom? Hadd kérdezzem meg nyomozó. Ön hisz Istenben?

- Hogy jön ez ide? Igen…

- És úgy tanulta, hogy az ördög a gonosz. És ha az ördög valamit tenni akar, ahhoz mindig, feltétlenül valami gusztustalanul gonosz dolgot kell véghezvinnie. De miért? Miért ne lehetne a fekete mágia vérontástól, ármánytól, és erőszaktól mentes?

- Mert ez a szabály?

- Pontosan nyomozó! Nagyszerű! Mert ez a szabály! Igen-igen-igen.  De ki írja ezeket a szabályokat? Kinek érdeke ekkora aljasságok elkövetése? Kinek a szabálya az, hogy egy kapu kinyitásához 12 kisgyermeket kell megölni, a csontjait Dávid-csillag alakban szétszórni, és a véres ruháikkal körbevéve egy szentélyt létrehozni 12 héten át? Ki mondja ki, hogy ennek a szertartásnak a végén egy 55 éves felnőtt férfit kell feláldozni a kör közepén az összes eddigi gyermek vérével bepiszkolt pengével.

- Na, várjunk csak.

- Pontosan. Maga lesz az áldozatom.

- De ma szerda van. Ez hogyan is van?

- Mivel az utolsó személy egy felnőtt férfi, így a 13. szombat előtti szerdán kell elvégezni a ceremóniát.

- De miért?

- Az már nem az ön hatásköre. És most kérem, kövessen.

- Még mit nem! – azzal előrántotta a revolvert, és beleeresztett egy tárat. A tüzelés hangos zakatolása még ott vízhangzott az üres utcákon, de Ernest már sarkon fordult, és rohant az életéért. A golyók, ahogy sejtette meg se kottyantak neki, sőt! Ott termett előtte.

- Kiszórakozta magát? – nézett rá unottan.

- Nem, csak töltöttem – mosolygott, és lőtt. A lövés talált, és fura mód a gyilkos összerezzent, sőt felüvöltött.

- Mi ez?! – hörögte dühödten.

- Azért ne gondolja, hogy felkészületlenül jöttem. Tiszta-vas töltények, keresztel bennük. Kicsit kutattam, ez úgy néz, ki tényleg bejön.

- Csak egy kicsit fáj. – egyenesedett ki, és váltott vissza nyugodt hangnembe – ideje befejezni a ceremóniát. – Azzal elővett öltönye belső zsebéből egy tőrt, melyet farkas fej díszített, és tollak lógtak le a markolatáról.

Ernest O’sammers holttestét 1985. november 1-én találták meg a Milltown-i park közepén, körbevéve az azonosítás szerint a 12 eltűnt gyermek csontjaival. A csontoktól egyenletesen vér volt csurgatva a holttestig.

A tetemnek hiányzott a mája, és a szíve. Az eset kiváltképp különös, mert a bordák, amelyeken keresztül kivették a szerveket kifele hajlanak, mintha kitört volna belőle valami. A test teljesen ki volt szárítva, egy csöpp vér nem maradt az erekben. Ezek után a gyilkosságok alább fagytak, és többet nem fordult semmi hasonló elő Dublin-ban.

Az ír rendőrség lezárta az aktákat, és mivel többé nem volt semmi nyom, sem elképzelés a gyilkosról, a nyomozást felfüggesztették.

De vajon ki volt az a rejtélyes úriember?

...Másnap

Hamarosan kijön a nagy sikerű vígjáték második része, mely szerény véleményem szerint nem lesz képes túlszárnyalni önmagát.
S bár ma szerda van és nem vasárnap, az ember azért mégis egy ilyen éjszaka után érezheti magát:

Szombat esti Sörözés

Szombat esti ücsörgés a barátok társaságában, egy jó hideg világos láger kíséretével, igazi huszonéves idill, melyet elég sok fiatal egy egyszerű sikátor menti krimóban valósít meg osztálytársakkal, cimborákkal, ivóhaverokkal.

Jókat nevetnek, és ugratják egymást. A cigaretta elengedhetetlen a sörözés mellé, ahogy a háttérzaj is, amit a régi zenegép, és a kocsma többi vendége biztosít, gondosan elnyomja a néha-néha előbukkanó kínosabb csöndet.

A kocsma viszonylag egyszerű, a főbejárattól hosszú lépcső vezet felfelé az asztalokhoz, amiktől az ajtóval szembe ott a hosszú barna bárpult. A plafonon egy hatalmas tetőablak, melyet vas félfák szegélyeznek. Körülötte unottan forognak a szellőztetők propellerei. Az asztalok kerekek, mindnél négy szék, meg amennyit a társaság odahord, hogy kényelmesen fogyaszthassák el, kellemesen hűvös seritalukat.

A társaságban ott van négy fiú, két szőke, és két barna, és három lány, egy vörös, egy barna, és egy fekete. a lányok vihorásznak a fiúk pedig hangos gúnyolódással ugrattják egymást, vagy a lányokat. Hangos „anyázások” és egyéb káromkodások szűrődnek az asztaltól, a csapos egy szál cigivel a szájában, sötétszürke kötényben és fehér ingben egy nedves ronggyal – amit nem kétséges, hogy nyállal nedvesít – törölgeti a hatalmas söröskorsókat. Unott mosollyal figyel végig a krimón, ahol mindenki bájos mámorban teng az éjszakában.

Örömmel tölti el, hogy minden vendége elégedett a szerény szolgáltatásokkal.

A társaságtól feláll két fiú, ez a kör az övék, hát mennek is a pultoshoz.

- Négy korsóval, meg három rumot! – szólt a magas szőke srác vigyorogva.

- Haver ma tuti megkúrom a Ginát! Nagyon be is van indulva, és ha piál tudod milyen lesz. Ti a Barbival most akkor hogy vagytok? Elég jól elröhögcséltek…

- Ja, de most mi a faszt tudok csinálni? Én nem fogok veszekedni, annyit nem ér az egész. Majd most kicsit lenyugszunk és újra szent a béke.

- Na az fasza, de a Krisztián akkora egy kretén! Nézd meg, végre elhívjuk, mert vinnyog erre itt idegesít ezzel a kurva autózós baromságaival.

- Ja, az engem is idegesít, de lehet oltani – röhögte, majd elvette a rumokat, és a visszajárót, a magas szőke fizetett, és vitte a söröket. Mire visszaértek két lány, a fekete és a barna elmentek a mosdóba.

- Na itt a következő kör, baj van? – kérdezték a fiúk, mikor visszaértek, és nem találták a lányokat.

- Nem, csak kicsit felfrissítik magukat – mondta a vörös hajú lány.

- Ha lenne itt spagetti tészta, tuti megcsinálnám azt a trükköt, mikor az orromon keresztül átszívom a számba a cuccost! – szólt a harmadik fiú, akinek ostobán elfeküdt barna haja, és szakaszosan növő borostája van. A két srác egymásra néztek unottan, szinte egyre gondolva: ennek nem itt a helye!

A két lány is visszaért a wc-ről. Kis undor tükröződött a barna hajú arcáról.

- Ott szexeltek a mosdóban, én így nem tudok pisilni! – háborgott.

- Tudod, ez most nagyon megihletett – szólt az alacsonyabb barna fiú, aki már egész este pofátlanul nyomult rá. A lány mintha meg se hallotta volna, csak leült a helyére és kimerülten felrántotta a rumját.

- Na, kicsit ellaposodott az este, de majd én csinálok egy kis hangulatot. – szólt az alacsony barna hajú srác, és felállt a helyéről.

- Oliver Onions – Bulldozer! – szólt a kócos barna fiú, Aki eddig csöndbe ült a sarokba – szerintem benne van a gépbe.

- Ha benne van belököm. Szólt, és a gép felé fordulva óvatosan lépdelt ki a székek közül.

Egyszer csak a semmiből szörnyűséges égzengéssel elé zuhan az egyik asztalra két hatalmas alak! Csörömpölő recsegéssel szakították át a fenti tetőablakot, és zúzták felismerhetetlenre a védtelen kerek asztalt alattuk.

A két alak közül a fölső megmozdult, majd felegyenesedve vérfagyasztó üvöltésbe kezdett! Akár egy medve, de mégis farkas fejjel, túlméretezett izmos karjain égnek meredtek a sötétbarna, és fekete tónusú szőrszálak, végig hatalmas görnyedt, púpos hátán, egészen a lompos farokig.

A teremtmény lehetett vagy két és fél, három méter, és vadul zihált a pánikoló kocsma közepén. Mert bizony automatikusan mindenki sikoltozott, és jajveszékelt, mikor meghallották a robajt.

A pánikot csak tetézte a két hatalmas dörrenés, melyet egy régi fekete colt adott le egyenesen a szörnyeteg mellébe. A bestia, mintha böglyök csípték volna, kicsit megrázta magát, majd a föld felé kapott, és egy fekete árnyat vágott egyenesen a pult mögé, ahol a csapos már összehúzta magát. A pultos egy férfit pillantott meg maga előtt, ahogy zihálva, és nyögve felegyenesedik. Borostás szikár arca, és válligérő sötétbarna haja volt, amit egy kalap fedett. Erőt adott neki, a férfi bátorsága, és a pult alatt őrzött winchester után nyúlt, és felpattant, majd üvöltve a lény felé tüzelt, vadul rángatva a kengyelkulcsot, akár egy western film szereplő.

A medveforma farkas csak dühösebb lett, és felé mordult.

- Ez nem használ bakker! Vissza a pult alá, ne legyél láb alatt haver! – hallotta a háta mögül, majd belenyilallt a fájdalom a lábába, ahogy a háta mögött álló idegen kirúgta azt! A férfi teljesen nyugodtan felpattant a pultra, és újra elővette a colt-ot.

A bestia nekirugaszkodik, hogy letarolja ellenfelét, de a colt gyorsabb! Három lövésből kettő a kulcs csontjához csapódik, a harmadik pedig végigszakítja habzó pofáját! A lőtt sebeknél a hús égett szagot áraszt, és füstölögve sziszeg, mintha égetné a golyó! A szörny dühét pár töltény nem veszi el, csak növeli, és a következő pillanatban neki is ront az asztalon álló bőrkabátos férfinak!

A férfi az utolsó pillanatban elpattan és még kettőt belelő, majd elhajítja a pisztolyokat, és végigcsúszva a bárpulton, nagy puffanással ér földet pár bárszéket összetörve. A farkas közbe csörögve, zörögve, hatalmas robajjal zuhan bele az italos szekrénybe, összetörve minden italt.

A rémült vendégek egész egyszerűen sikoltoznak, és óbégatnak, semmit nem értenek a dologból.

A terrort csak tetézi, mikor a csapos elkeseredett halál sikolyát meghallják. A rém megtalálta, és ízekre tépve, a szemtanúk csak a felfröccsenő beleket látták sok-sok vér kíséretével, vörösre festve a pult környékét.

Közben az idegen férfi is magához tér, és egy ezüstösen csillogó sétapálca szerű tárgyat tart a kezében elegánsan, és méltóságteljesen kicsit szabadabb helyen megállva, hogy felkészüljön a rohamra.

- Hé! Andro! Gyere ki Sátánnak kutyafattya! Fejezzük be… barátom. – mondta a végét bizalmasan halk suttogással.

Andro – ahogy ő hívta – villám sebességgel a pultra ugrott. Szájáról még csöpögött a tulaj vére, és karmain ott bűzlöttek belsőszervei. Vadul morog, és hörög ellenfelére,  erőt gyűjt hátsó lábaiba, és majd a plafonig ugorva a levegőből támad.

Az idegen nem néz fel, csak áll, és vár. Majd az utolsó pillanatban kecsesen félre lép, és egy mozdulattal beleszúr a démon fejébe, aki a zuhanás közben végighasítja a vékony, de erős pengét magán, és csak a mellkasánál ér véget a vágás.

Vonyítva ér földet, és csak nyüszít, akár a megvert véreb télvíz idején.

Teste csurom vér, de a szőr mintha kezdene visszahúzódni róla. Mérete is csökken, és csontjai bentről ropognak, rotyognak.

Lelkét kileheli, mielőtt újra emberré nem változik. Csak most látszik, hogy van rajta egy szakadt sötétkék farmernadrág, tele vérrel, és hasadással.

Az idegen keresztet vet, majd latinul motyog valamit, és elteszi a vékonyka kardját. A terem egyik sarkába lép nagy léptekkel, és felveszi elhajított fegyverét, odamegy a csaphoz, és elvesz egy korsót, ami még nem tört össze.

Szájába kap egy cigarettát, és előveszi a zippo öngyújtóját, miközben a csapnál kicsit leöblögeti a korsón levő vért. A sörcsaphoz megy, és csapol magának egy korsó sört. A vendégek lélegzet visszafojtva nézik végig azt az idegesítő türelmet, amivel a férfi elvégzi ezt a rituálét.

Lehajtja a sört, és szív egy nagy slukkot.

- Na emberek, akik még élnek. Unom mindig elmagyarázni, mit látnak ilyenkor, úgyhogy ezt most kihagyom! Mindenki azt mesél a zsaruknak, amit akar, de én most lelépek. – mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa.

Letette a korsót, és nyugodt léptekkel odasétált legyőzött ellenfele emberi teteméhez. Erőt vett magán, és mint egy zsák búzát, felkapta a bal vállára, és szépen lassan elballagott a hátsóajtó felé, mely a sikátorba vezetett.

Soha többé nem látta őt egyik szemtanú sem.

Döntések

Bizony az emberek döntései alakítják az életét, határozzák meg jellemét, és történetét... látszatra. Ám milyen elszomorító is az a tény, ha kiderül, hogy minden döntésünk már jó előre fel van vázolva, minden következménnyel, és mellékhatással egyetembe.
Máris odavész a szabadság, és az önállóság illúziója, és kitér az ember a hitéből.
Ám ez is csupán hit, és nézőpont kérdése...

Vadásztársaság

Hűvös decemberi este dideregteti Enniscorthy városát. Az utcán a lámpások felgyúlnak, s mindenki siet hazafele a hosszú munkanap után. Az egész város zsong ilyenkor, akár egy izgatott méhraj, hisz vége a hétnek, mehetnek haza.

Fredd Finchley is nagy léptekkel siet az állomásra, szeretne nyolcra hazaérni kis agglegény lakásába. Megetetni Rottit, az 5 hónapos angol dogját, és elnyúlni a díványon egy hideg sör, és egy jó szivar társaságában a tv előtt.

Fredd amúgy Ferns-ben él, ami Enniscorthy-tól kb. 20-30 mérföldre terül el. Vonattal a legkényelmesebb az út, és valljuk be, van a vonatok egyenletes zakatolásában valami megnyugtató, valami kellemes, ami vonzza az utazót, hogy új, ismeretlen tájakra induljon.

A vonat 7:20-kor ér be a pályaudvarra, 7:50-re már Ferns-ben is van.

Fredd csöndesen strázsál az addigra már néma állomáson. A legtöbb járat már elindult 7-kor, és negyedkor. Csak pár kósza masiniszta, és karbantartó bolyong a kihalt peronon. Egyszer csak a sötétből, sípolva, zakatolva feltűnik egy lokomotív. Minden dolgozó ledöbben, még Fredd is felpillant mély gondolatai közül az érdekes jelenség hallatán. Csodás vasparipa vágtat be a peronra, és az egyik vagon ajtaja éppen Fredd-el szemben áll meg.

A masiniszta kiengedi a fölös gőzt, és misztikus füstfelhőbe burkolja az időutazó monstrumot. A füstben hallatszik, hogy nyílik az ajtó, majd egy fémes koppanás, és két tompább koccan a macskakövön. A gőz oszlik, és egy fekete alak rajzolódik ki a ködből. Magas, robosszus alkat. Ahogy a levegő kicsit tisztul, körülötte látszik, hogy egy magas, izmos férfi, egy aktatáskával, és sétapálcával. Fején sötétszürke kalap, hátán hasonló színű viharkabát. Komoran körbenéz, majd a dolgára indul, lassan cammogva.

Fredd nem igen tudja mire vélni a dolgát, de nincs is ideje, hisz a vonatja épp most állt fel, és már int a kalauz, a beszálláshoz.

Nyolc órára már sikeresen haza is ér, és minden tervét megvalósít. Megeteti Rottit majd, úgy ahogy van alsógatyában, és trikóban a díványon egy üveg sörrel a kezében nézi a híradót. Kész idill, ahogy a munkásember megfáradva, heverészéssel tölti estéit. Erőt gyűjtve a következő nap megpróbáltatásaira.

Vagyis csak szeretné. Éppen elkényelmesedne, mikor valaki dörömböl az ajtón. Három hangos, és határozott koppantás, kicsit félelmetes fenn hanggal.

Rotti izgatott lesz, nyüsszög, de legyűri félelmét, és elkezd csaholni.

- Csitt! – parancsol rá Fredd – ki a franc az ilyenkor? Mindjárt!

Gyorsan köntösért rohan, majd az ajtóhoz. Rotti pedig csak köröz. Idegesen, és aggódón. Rosszat érez, határozottan.

Fredd az ajtót kinyitva teljesen ledöbben. Ugyanaz a hatalmas férfi, akivel a pályaudvaron találkozott. Épp oly tekintélyes tartással, és komor tekintettel figyel a férfira, mint az állomáson.

- Igen? – kérdezett előre Fredd.

- Ön Fredd Finchley? – kérdezett vissza mély dörmögő hangján.

- Igen, mit szeretne – kérdezte nagyot nyelve.

- Ön dolgozik az Irish Mysteri ügyosztályon?

- Igen, de csak takarító vagyok. Semmilyen információról nem tudok, ha ilyesmi érdekelné. Az ismerőseim is folyton ezzel ugratnak, hogy kémkedjek már ki valami UFO-s dolgot nekik, aztán híresek leszünk. De én csak pár helységet takarítok.

- Kérem. Félreért. Tudom jól mi a dolga. Nem is a munkája érdekelne. Még csak titkos információk sem. Csupán pár kérdést tennék fel önnek. Szabad?

- Öm, persze – hebegett zavartan.

Bebújt a hozzá képpest parányi ajtón. Egyszerű középosztálybeli disznóól fogadta. Rotti ekkor már fülét lehajtva az idegen felé közeledett, lassú csoszogó, kúszó mozdulatokkal.

- Szabad? – fordult Fredd felé.

- Hát, ha engedi, én nem állok útjába. – azzal kiviharzott a konyhába.

A csöpp kutya eltűnik a hatalmas kezek alatt, míg simogatja a férfi. Majd felegyenesedik, és vigyázva megáll a konyhaajtóval szembe.

- Kér esetleg valamit? Van öm… teám, kávém… bár azt inkább nem reklámozom, meg… sört esetleg elfogad?

- Egy üveggel, ha lehetne! – hangzott kicsit örömtelien a válasz.

- Rendben, tessék. És, miről lenne szó? Kérem, foglaljon helyet – mutatott a fotelre, amely a dívánnyal szembe állt.

- Mr. Finchley, hallott ön a Milltown-i mészárosról?

- Igen, hallottam a hírekben. Megölt 12 gyermeket, és egy rendőrt, még az ősszel. De miért kérdi?

- Tudja, hogy a róla készült aktákat hol tárolják?

- Na! Helyben vagyunk. Ezt már tisztáztam kedves: - utalt végre a nevére.

- Oh, igaz is! Milyen udvariatlan vagyok, a nevem Periklész.

- Öm… mint az… - nézett kigúvadt szemekkel.

- Igen, mint az ókori görög hadvezér, és politikus, és egyéb uraság.

- Értem kedves Egyéb Uraság, – gúnyolódott kicsit – és miért tesz fel nekem ezzel kapcsolatba kérdéseket?

- Mert maga segíthet megtalálni a tettest.

- És mégis, hogyan? Semmit sem tudok. Még csak jó nyomozói képességeim sincsenek.

- Ez nem igaz, és ezt ön is tudja. – emelte fel a barna aktatáskáját lába közül, és feltette óvatosan az asztalra. Kinyitotta a zárat, és elővett egy borítékot. A boríték egy régi pecséttel, és viasszal volt lezárva. A pecséten egy bagoly volt, a szájában egy kígyót tartva.

- Ez mi? – kíváncsiskodott, míg elvette a levelet. A levél neki van címezve.

- Gratulálok. Ön meghívást nyert szervezetünkbe. – mondta, s lassan felkelt.

- Milyen szervezet? Ez valami kormányügynökség, mint Amerikában?

- Nem kérem, ez kicsit kisebb, és titkosabb annál. Fogalmazzunk úgy, hogy egy vadásztársaság.

- És mire vadászik, ez a vadásztársaság? – kérdezett szemöldökét felhúzva.

- Nos, látja Mr. Finchley. Ez a legjobb kérdése ma este. – Mondta mosolyogva, majd teljesen eltűnt, akár egy kísértet.

Fredd megdörzsölte szemét, mert nem hitt a látványnak. Rotti beletörődve feküdt a szőnyegen.

Körbenézett a szobába, kifutott a ház elé is, de sehol senki. Visszafordulva az ajtóból meglátja az asztalon a borítékot. Kezébe veszi, méregeti.

Leül a fotelbe, melyben az imént még vendége ült. A borítékot a kezében tartva, csak bámult maga elé a semmibe. Csak Rotti érintésére ébredt fel merengéséből. A kutya már nyüszített, és orrával böködte gazdáját.

Fredd magához térve megcirógatta kedvesen a kutyát, és kinyitotta a levelet. A borítékból gesztenye illat áramlott orra felé, és egy percre elvarázsolta a férfit. Egy egyszerű sárgaárnyalatú finom fogású papírt talált benne.

A papírra vörös betűkkel, kézzel írt üzenet olvasható:

„Tisztelt Fredd Finchley! Ön ezennel meghívást nyert az Isten pajzsa szövetségbe. Szövetségünk célja, hogy a világban túltengő gonosz erőket megakadályozzuk munkásságukba, és az ártatlanokra támadó ártó erőket elpusztítsuk.

Szövetségünk csupán a legjobb embereket tűri meg. A belépés csupán meghívásos úton lehetséges.

Amennyiben a meghívásunkat elfogadja, a levelet égesse el, a hamvait pedig szórja szét a bejárati ajtó előtt.

Ha mégis úgy dönt, hogy életét jónak ítéli, és nem szeretne változtatni, úgy a levelet vízbe helyezve a levél tartalma megsemmisül, és ön elveszíti minden emlékét.

Üdvözlettel, a szövetség főtitkára:

                                                                       Adam Weisshaupt”

Fredd még háromszor, négyszer, de még ötödszörre sem hitt a szemének. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy valaki ilyen ostoba trükkel akarja kicsalni a kevéske pénzét.

De mégis. Az énje egyik fele hinni akart. Hiszen a saját szemével látott egy embert köddé válni, lehetne kicsit nyitottabb is.

Több órás lelki dilemma után, végül döntött. Felkapta az öngyújtóját, kiment az ajtó elé, és meggyújtotta a levelet.

A pernye szép lassan, hullámozva érte el a lábtörlőt, majd egy kósza decemberi szellő fel is kapta, és széthordta az éppen hulló hótól fehérlő úton.

Komótosan, elmerengve figyelte, ahogy a kormos papír fecnik pajkosan végigrobognak a pár millis havon.

- Tehát döntött? – kérdezte egy ismerős mély, dörmögő hang. Fredd csak felnézett, és mosolygott Periklészre.

- Igen. Döntöttem.

Porszem a gépezetben

Milyen zavaró mikor az embernek ihlete, ötlete, és kedve is van összehozni egy jó történetet, szülni egy új világot, és életet teremteni. Mert bizony nem csak Istenünknek áll hatalmában a teremtés, az ember is rendelkezik hasonló képességekkel, csak sajnos a pusztítást sokkal könnyebb elérni, és megvalósítani, így elég gyakori, hogy ezt látjuk a világunkban. Pedig minden éremnek két oldala van, és aki tud ölni, az szülni is tud, mert így van egyensúlyban a világ.

A holtak városa

Vér és homok. Ezért süvölt az egész lelátó. Körös-körbe az emberek megtébolyodva üvöltöznek a másik haláláért. Eltorzult formája ez a szórakozásnak. Emberek haláltusája. Ártatlanok lemészárlása. Állatkínzások.

Az aréna tárnáinak mélyén a harcos felkészül az ütközetre. Egy a jobb karját teljesen védő vértet húz fel. Taréjosan áll, megerősített bőrlemezekből. bal karjába hatalmas pajzsot vesz, mely az ő méretes termetét csupán részben fedi. Kezébe egy egykezes légionárius kardot kap. Vörösesszőke haját egy kendővel felkötözi, a többit lófarokba fogja. Hasára csak egy kicsit vastagabb övet teker, mely éppen pár karcolástól óvja testi épségét. Combjait láncsodrony óvja, lábszárán már ott virít a sípcsontvédő, melyből kis szegecsek állnak ki. Inkább csak dísz, mint harcra használható fegyver.

- Róma népe! – üvölt a szónok – a nagy Julius, az északi hordákkal folytatott háborúi során egy egész különleges harcost hozott nektek! A gallus ellenfele egy igazi északi barbár! A kelták elleni harcban esett foglyul! Caesar büszkén nyújtja át nektek: Samhaim-ot a keltát! – végszóra az ajtót mozgató láncok megfeszülnek, és a nehéz vasrács lassan, és nyüsszögve megemelkedik.

Csak most látszik gigászi termete. A tömeg tombol, mikor meglátja a hegyomlást, ahogy minden jel, vagy szólítás nélkül kitör az arénába, és egyenesen az ellenfelére veti magát egy macska ügyességével. Egy pillanat, és ellenfele a porban hörög szörnyű haláltusával, s a közönség rettenetesen felháborodott. A mérkőzés pofátlanul gyorsan véget ért. De a szervezők nem aggodalmaskodnak. Kürtszó jelzi, a következő ellenfelet. Két veles lép be diadalittasan a küzdőtérre. Ha ez még nem lenne elegendő, még két csapóajtó nyílik fel, nem messze Samhaim-tól. Két hatalmas oroszlán a római provinciák peremvidékeiről. A fenevadak egyből a keltára vetik magukat. Samhaim bukfenccel kerüli ki a csapást, majd guggolásból beledöfi az egyik oroszlánba kardját. A bestia még az ugrás lendületétől továbbsiklik, s a döfésből hatalmas tátongó vágás rajzolódik ki. A szavannák királya egy utolsót még bömböl, mielőtt kileheli, lelkét s össze nem rogy a porban. A másik oroszlánt nem hatja meg fajtársa sorsa s eszeveszett támadásba kezd a kelta ellen. Hatalmas pajzsával kivédi a szörnyeteg karomcsapásait, s már tervezi, hogyan törjön utat a félelmetes karmok, és fogak erdején keresztül, mikor hátulról ordítást hall. Az egyik veles hátulról támadja dárdáját felé szegezve. Samhaim csupán reflexből, tudtán kívül megpördül jobbra, s a dárda a szemből támadó állat fejében ér célba. Egy pillanatnyi tévesztés. Egy kis hiba. Ennyi is elég és a veles feje már a porban gurul, messze a testtől. Samhaim elfáradt. Rengeteg erejét vette a bestia támadása és a hirtelen mozdulatok is sok energiát őrölnek fel. Azonban pihenni nincs idő, a következő veles már szemtől szembe rohamoz s vadul döf minduntalan a kelta fejéhez közel. Elhajol, majd karddal csapja messzebb szemétől a halálos dárdát, de végül megunja s pajzsával megtartja a támadást majd félrevonva a fegyvert, felé hajítja a rövid kardot. A kard forogva végül a veles mellkasában áll meg. A lendülettől még kicsit fel is tépi azt. Az ellenfél holtan terül el a porban.

A közönség őrjöng! Végre elégedettek. Vérszomjuk kicsit enyhült.

Este Samhaim és a többi sorstársa együtt ülnek a ludus mosdójában, és a sok vért, és homokot tisztogatják fáradt testükről.

A lanista maga nyit be a helységbe négy őrrel a háta mögött. Egyszerű tógát hord, kék szegéllyel a szélén. Horgas orrát magasan hordva, színlelt mosollyal ábrázatán.

- Samhaim! Egy vagyonba voltál nekem! És kezdem úgy érezni, hogy kifizetődött! De még mindig van egy kis problémánk. Túl gyorsan ölsz! Ezen majd változtatni kell.

- Sajnálom dominus, de sürgetett az idő. – mondta szép lassan felkelve, s fejét lehajtva.

- Az idő? Hah! – kacagott beképzelten – egy magadfajta rabszolgát mire sürgeti az idő, míg az ura nem sürgeti? – nézett mélyen, s gonoszul a férfira.

- A halálod – nézett fel elmosolyodva, és gyűlölettel telt szemekkel Samhaim. A négy őr mögött már állt egy-egy rabszolga, akik sietve elkapták az őrök nyakát, és száját, hogy ne hívják fel az őrség figyelmét tervükre. Samhaim ráveti magát a vézna lanista-ra.

- Ezennel, felmondok. – mondta majd kitörte gazdája nyakát. A többi őr már halott, szép csöndben. Négy kard, de tízen vannak! A terv már erre is megvan! Daxos az ajtóhoz rohan, és az őröknek kiabál. Mikor azok ajtót nyitnak két kardos gladiátor ledöfi őket, és felkészülnek a következőre. A terv remekül bejön, már van elegendő fegyver, hogy mind megvédjék magukat az őröktől. Megindulnak a fegyverraktár felé mikor a kiképzőtiszt a doctore áll eléjük. Samhaim előre megy, és mélyen a szemébe néz.

- Megvannak?

- Mit gondoltál? Remélem, bejön a terved kelta, különben én, öllek meg! – mondta, majd átnyújtott neki egy köteg kulcsot.

- Tremés! Szabadítsd ki a többi testvért is. A fegyverraktárnál az őrök?

- A raktár nyitva áll. – válaszolt készségesen a doctore.

- A Kapuk? – kérdezett tovább akár egy tábornok.

- Elintéztem. Már oda van kötve két ló a rácsokhoz, csak a jelzésre várnak, és letépik a kapukat.

- Remek, az összes őr el lett intézve? – folytatta mindenre gondolva.

- Az őrök, és az urak halottak, a szolgák már csak minket várnak az udvaron.

- Akkor induljunk. – mondta, majd megindult a kijárat felé.

Kivételes rabszolgafelkelés ez. A legtöbbnél hangos jajveszékelés, sikoltozás, és őrjöngés a jellemző. Itt minden olyan csöndes, és gyilkos. A ludus-ban már csak a szolgák élnek, és már ők sem tartoznak senkihez. Csak Samhaim-hoz.

Csak hamar elérik a város falait. Modena az itáliai félsziget tetején terül el. Kis városka, nincs is nagyobb városőrség, és a mellett is néma csöndben elhaladnak a koszos sikátorokban. A ház minden rabszolgája benne volt a szökésben, vagy 40-50 fő. Elég komoly feladat ennyi embert kicsempészni egy ellenséges birodalomból. Elérik a városfalat. Már minden ki van készítve. Két római őr is segített nekik, ők vezették át a csapatot a városon, és készítették ki a köteleket a falakhoz. Vannak még a rómaiak közt rendes emberek, kik nem szívelik a szenvedést.

A várost elhagyták, de csak 2-3 km után mernek kicsit lassítani, és ujjongani. 

Végre sikerült eltépni a rabigát!

Napok. Hetek. Hónapok. Rengeteg idő tellett el, még a rabszolga horda elérte az Alpok lábát. Innen jön a neheze. De utána már a megkönnyebbülés és szabadság!

Egy hegygerincen baktatnak épp végig mikor a doctore valami különöset vesz észre. Egy fekete folt éles, kopár hegycsúcsok által szegélyezve.

- Az! Nézzétek. Trimus! Neked jó a szemed. Az ott egy város? – intette oda a nyúlánk vékony férfit.

- Úgy fest doctore. De nem látszik zászló. Mit tegyünk? – fordult vissza a kiképzőhöz.

- Samhaim?

- Az asszonyok fáradtak. És mi is. Jól fog jönni egy kis pihenő. – válaszolta értelemszerűen. Szép lassan leereszkednek a gerincről, már a hegy lábánál látszik, hogy a hatalmas ormok között egy szűkös átjáró vezet a városka felé. Az egész hangulata meglehetősen nyomasztó. Mindenütt szürke, és komor sziklák, melyek gorombán merednek az ég felé átkozva az eget. A szél felerősödik a keskeny átjáróknál s mintha hangokat hozna. Értelmes szavakat nem lehet kivenni a bömbölésből, de meglehetősen félelmetes hatást kelt a környéknek. Egy hollóraj húz át a rabszolgák fölött. Vészjóslóan kárognak, acsarognak a széllel.

- Nem jó előjel. – jegyezte meg halkan Daxos. A város kapujánál járnak, ami inkább egy temető kapujára emlékeztet. Betekintve a városka kihalt. Minden romos, és az enyészeté. A menekültek kinyitják a kapukat, melyek nehézkesen, nyekeregve nyílanak.

A város üres, kopár és rémisztő. Ősi építészet, de emlékeztet a rómaiakéhoz. Meglehetősen sok elemben! Az oszlopok, a házak teteje. Csak minden sokkal romosabb, koszosabb, ijesztőbb. Mintha egy kísértetvárosban járnának. Az utcákon üresség kong, egy lélek szavát sem hallani a házak udvaráról.

- Mi ez a hely? – Kérdi ijedten az egyik gladiátor.

- Ez egy nekropolisz. – válaszolta halálos nyugalommal Tremés – körös körbe, ezek nem házak, sírboltok, kripták! Rengeteg halott szelleme jár e falak közt!

- Hát, ha ugyan halottak, nem fognak zavarni bennünket. Menjünk tovább. Éjszakára itt maradunk. – parancsolt Samhaim.

Haladva a városka központja felé egyre hátborzongatóbb lett a hely. Néhol a szél úgy játszott a falak közt, mintha valaki suttogna a sötétben. A falakon az ábrák különösek. Összefüggő történetet ábrázolnak. Csak képekben, de alatta a rómaihoz hasonló írás. Elérik a polisz központját ahol lélegzetelállító látvány fogadja őket. Egy hatalmas aréna, melyet csak oszlopok szegélyeznek, és kevéske ülőhellyel rendelkezik.

- Jupiterre, mi a fene ez? Egy nekropoliszban mit keres egy mini aréna? – tört ki doctore.

- Már egy ideje gyanakszom, de csak most lett biztos kik is építhették ezt a helyet. Etruszkok voltak.

- Kik? – kérdezett vissza egy arábiai rabszolga.

- Etruszkok. Még a rómaiak előtt uralták Itáliát. Aztán Róma leigázta, és sok mindent beolvasztottak tőlük. Így például a gladiátor játékokat is. Bár akkoriban még csak a holtak tiszteletére rendezték meg. De ez a város más. Itt minden összefügg, és a falakon történetek vannak.

- Remek. Már tudjuk mi is ez. Az aréna elég tágas. Ott kéne megszállnunk. – emelte fel a hangját Samhaim, hogy mindenki halja. Mindenki kopáran a földön tér nyugovóra a kicsi tábortűz mellett, amit a városkában található korhadt fákból gyújtottak. Samhaim és a doctore még őrködnek kicsit messzebb a többiektől, hogy beszédjükkel ne verjék fel őket.

- Mihez akarsz kezdeni, ha hazatérsz? Népedet leigázták. Otthonod nincs többé. – furkálódott a doctore.

- Alapítok egy klánt. És erősek leszünk! És leszámolunk Rómával. – nézett eltökélten a távolba.

- Hát van benned kurázsi-

- Tűnjetek innen! – szakította félbe egy félelmetes hörgő hang a mondatot. A két gladiátor felugrik helyéről és riadtan körbe tekintenek. Csak a néma éjszaka. A tábortűz pislákoló fényében néhány oszlop árnyéka táncol, de semmi egyéb.

- Ez meg mi volt kelta? – akadt ki a doctore.

- Nem tudom, de csitt. Bekerítettek. – mondta Samhaim halálos nyugalommal, majd mutatott az ujjával az egyik utca sötétje felé. A sötétben egy alak mozdul meg, majd egy vörösen izzó szempár is feléjük szegeződik.

- Tűnjetek innen! – szólt ismét a halál hangja.

- Mutasd magad! – kiáltotta el magát Samhaim, felkapva hatalmas kardját, melyet úgy csent meg a rómaiaktól – hadd lássam, ki vagy! – az alak megmozdult, és kilépett a fényre. A látvány iszonyatos, és félelmetes. Egy foszló csontváz dülöngélt, akár egy részeg matróz, kezében szekercével, fején harci sisakkal. Tetejét egykoron madártollak díszítették. Most azonban eltorzult, megtépázott kórók. Rozsdás, földette páncélja van, és dögszaga.

- Jupiter pöcsére! Mi a franc folyik itt?! – fakadt ki a doctore – élőhalottak?

- Azok. Ez egy nekropolisz. És valószínűleg csak ezért maradt meg ebben az állapotban. A rómaiak nem tudtak mit kezdeni velük. Ki kell jutnunk. Ha békében elmegyünk, életben hagytok bennünket? – csak a dermesztő csend. A szél is megáll, s mintha az idő is lelassult volna.

- Nem. – válaszolt kurtán. A sötétből megannyi morgó, hörgő hang terjed feléjük. Az utcák homályából vörösen izzó szempárok villannak fel, és közelednek.

- Mindenki felkelni! Csatára készülj! – üvöltötte el magát Samhaim, mire a többiek elkezdtek mozgolódni. Némelyek rögtön felpattannak, másokat jobban megviselt a szökés. Azonban a látvány mindenkibe életet vert. A riadalom hatására mindenki sikoltozni és jajveszékelni kezd. Majd elkezdődik a mészárlás. Élőholt sereg kígyózik ki az utcákról, és betör a rabszolgák közé. Kit hol érnek, levágnak! Samhaim, és a doctore nem hagyják annyiban. Nekirohannak az ellennek, és vadul kaszabolják a rothadó túlvilágiakat. Idővel néhány gladiátor is megállja a sarat, és kicsit magához tér álmából. Daxos-t bekerítik. Három rusnya teremtés egy kőtömbhöz szorítja. Jobbról lesújt az egyik rémség egy hatalmas csatabárddal, mit Daxos egy sebes bukfenccel kikerül, és leszúrja a szemközt levőt. Fáradozása azonban hiábavaló. Balról az élőhalott lecsapja a karját tőből, majd a bárdos véget vet a szenvedésének.

Az aréna homokja vérvörössé válik a sok levágott rabszolgától. A holtak bosszúja mindenkit utolér. Utolsónak még a doctore, és Samhaim állják a sarat, kik már egy romos épület tetejére húzódnak vissza a túlerő ellen. Az emelkedő viszonylagos fedezéket nyújt a túlerővel szemben. Nem tudják őket jól közrefogni. A kiképzésen új harcmodort tanultak, amely látványos, és szórakoztató. Ezt ebben a helyzetben eszük ágában sincs alkalmazni. Akár csak egy show elem az életükbe kerülne. Minden csapás, és védés a lehető legegyszerűbb a sebesség kedvéért. Nincs fölös energia, forgásokra, ugrásokra, vetődésekre!

Azonban a végzet mindenkit utolér. Nincs ezzel máshogy a doctore se. Gladiátor volt, de feljebb lépett, és kiképző, doctore lett. Most pedig egy nagyszerű harcos mellett esik össze. Harc közbe, esik el, akár egy gladiátor.

- Doctore! - Üvölt Samhaim az összecsukló férfit látva.

Agyában valami elpattan. Szemeire szürke köd terül el fátyolosan. A gondolatai elnémulnak, és érzékei kikristályosodnak. Izmai megfeszülnek.

Majd lecsap! Olyan dühvel, és erővel, amilyet legutóbb a római légiók ellen használt. A teljes düh eszeveszett őrjöngésével pusztítja a kriptaszökevényeket, olykor egyetlen suhintással kettőt, hármat szétszelve!

Próbálják bekeríteni, de mindhiába. Felugrik az egyik rémség pajzsáról elrugaszkodva egy oszlop tetejére, hogy csak egy kezével tartja magát az oszlop egy díszén. Egyetlen kézzel felrántja magát, majd felkészül rá, hogy immár csak kétlábnyi harctere maradt.

Az elsőket, kik felkapaszkodnak hozzá könnyedén levágta. Ám a démoni sereg sem ostoba. Lentről íjászok feszítik a húrokat, és egyenesen Samhaim-ra céloznak. Az első öt-hat nyilat, kardjával suhintja el maga elől, emberfeletti sebességgel. Ám a nyílzápor csak most kezdődik. Kettőt a hátába kap, míg további három a mellkasába áll meg. Megrogyik. Majd lezuhan. Ám az életének még nincs vége, és egy pillanatnyi sokk után, de feláll! Még mindig hajtja a mélyről törő gyűlölete, és dühe. Meg persze az élni akarása. S a végére már csak az akaratereje mozgatja karjait. Persze teste már legyengült. Túl sok lenne ez már egy embernek. Mozgása lassul, és gyakran hibázik. Sokat kell védekeznie. Majd bekerítik. Egy rémség a lábát vágja el, egy másik a karjait veszi. Ízekre bontják, még mielőtt levágnák fejét, hogy megfizessen arcátlanságáért, hogy ily, sokáig mert élni a holtak városában.