Ismerettségek

Nos eljött a tavasz, és vele a szép, és meleg idő. Ilyenkor az emberek kijönnek a kuckóikból, és újra felfedezik a körülöttük levő világot. Személy szerint nem vagyok oda a melegér, vagy egyáltalán a tavaszér. Ilyenkor mindenki bezsong, és tiszta idióta lesz! Bezzeg a jó öreg hideg, és zord tél! A maga komorságával, és szépségével. Az kéne ide egész évben... Na de sok mindent kéne, mint például kritizálni, már ha olvassa ezt a szart egyáltalán valaki...

A druida

Mióta a világrajöttem, minden úgy ment, ahogy a falumban az öregek, a harcosok, a szüleim, és a druidák mondták. Persze nem szó szerint, de valamelyest felülírhatatlan volt a szavuk, különösen a druidáknak. Különc vénemberek, akik talán azért, hogy ne kelljen adózniuk, vagy azért, hogy ne kelljen katonáskodniuk, de elmentek papnak, és az isteneinknek szentelték életüket, hogy naphosszat gyógynövényeket kutassanak, és régi versikéket kántáljanak.

Én a magam részéről apám, és a bátyám nyomdokába kívántam lépni, így gyermeteg fejjel. Hisz mi más akarna lenni egy kis suhanc, ha nem világhódító hős harcos. Ki megvédi a kelták becsületét, népét, hazáját, és családját!

Nem vonzottak soha a vallási dolgok, elfogadtam, hogy vannak istenek, és felettünk állnak, sose kérdőjeleztem meg egy próféciát se, és vitára se szálltam senkivel a faluban. Minden hónapban végigültük az áldozatot, és elkántáltuk a magunk betanult imáit. Azonban mende-mondák jártak a falut övező Farkas hegyről.

Azt beszélték az öregek, hogy ott él a félelmetes Bragi, akit a faluból jó négy-öt emberöltővel ez előtt száműztek istenkáromlásér, és feketemágia használatáér.

A druidák tudása szent, és titkos. Soha nem írnak le semmit, de a fülbemászó dallamokat is, csak kőkunyhóik kerek sarkaiban mormolják. Nagyon zárkózott egy vallási vezetőség, ha engem kérdeznek.

Ahogy cseperedtem, egyre többet hallottam erről a Bragi nevű „fekete druidáról”, ahogy az öregek beszéltek róla.

A druidák mindig fehér köpenyben mutatkoznak, ők a fénye az isteneknek, kik a tudást hivatottak elhozni közénk egyszerű halandók közé.

De ha valakit fekete mágián, vagy istenkáromláson kaptak, azt a legjobb esetben, csak száműzték. Az a hír járta, hogy Bragit is ki akarták végezni, de a sebei rögvest beforrtak, s ő sárkánnyá változott, és elrepült egyenesen a Farkas hegyre. Azóta gyerekeket ijeszgetnek vele az idősebbek, ugyanis látni nem látta még soha senki.

Pont ahogy én is hiányoltam valamit a mi druidáinktól. A varázslatot. Ha akkora spirituális vezetők, ők ugyan miért nem képesek varázsolni?! Ha képesek istent megidézni, miért nem teszik? Miért nem irányítják az időjárást, hogy jó termésünk legyen, miért nem űzik el a rómaiakat, hogy békében éljünk?

Hiányos, és megfoghatatlan vallás ez, ha engem kérdeznek, nem is tudott engem sokáig lekötni.

A harcokban mindig több elevenséget láttam. Azokat kézzel foghatónak tapasztaltam, hihetőnek. Nem voltak talánok, meg hiszemek. Csak a nyers valóság.

Már a huszas éveim küszöbén járhattam, mikor megesett velem ez a történet, amit most megosztok veled…

A testvéreimmel együtt éppen egy őrjáratból igyekeztünk vissza a faluba, mondanom sem kellett, hogy öt embernek nagyon halkan és sebesen kellett közlekednie az erdőben, nehogy belebotoljon egy római őrjáratba, és ők tudósítsanak rólunk, nem pedig fordítva.

Elértünk egy kis patakhoz, csöndesen csordogált benne a kristálytiszta hegyi-forrásvíz. Kicsit megpihentünk, ugyanis már éppen akkor három napja, egy lépést nem lassítva kőröztünk a falu körül úgy jó harminc mérföldes sugárban.

Így kellet, így volt biztonságos.

Ahogy ott ültünk a patak partján, s szarvasbőrből készített kulacsainkba friss vizet töltöttünk, egyik társam neszre lett figyelmes. Többse kellett, mint a nyulak, ha megérzik a vadász szagát, bepattantunk a bokrokba kis csörtetéssel.

A pataknál egy különös fekete alakot pillantottunk meg. Görnyedt, és csoszog. Biztos valami öreg, de mit kereshet itt, ilyen távol a falutól.

Ami a különös volt benne, hogy nem volt ismerős. Azaz egy valami mégis. A botja. hosszan fölé emelkedett, s göcsörtös, bütykös végében, mintha egy kő díszelegne. Akár a falunk fődruidájának, Fobónak. De ez a fekete köntös aggodalomra adott okott. Ott állt környedt púpos hátával, a parton, és kinyújtotta aszott, fehér, ráncos kezeit. Újjai, akár egy fa ágai, kissé élettelenül nyúltak a patak fölé. Amit ez után láttunk, csak évekkel később sikerült teljesen feldolgoznom. A víz egyszerűen megemelkedett az öregember keze felé és, mint egy kígyó a kulacsába csavarodott. Az egész nem tartott két percig, de mind reszkettünk a félelemtől.

Tudtuk jól, hogy ki ez az öreg. Ő a félelmetes Bragi! És ha észre vesz minket, felszaggatja mellkasunkat, és kieszi szívünket, míg mi csak üvöltünk a fájdalomtól.

A katarzis elmaradt. Az öregember, ahogy előkerült, úgy el is tűnt. Percekig levegőt is alig mertünk venni. Mikor már tiszta volt a levegő, kicsit meg mertünk moccanni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de én óráknak éreztem. Lassan feltápászkodtunk, és mind szégyeltük, de megijedtünk egy öregembertől, mi a nagy hős kelta harcosok…

Épp megfordultam vissza a fától, mikor könnyítettem magamon (csoda, hogy nem magam alá) mikor megfagy a vér az ereimben. A fekete árny ott áll két testvérem közt, ők megbabonázva mereven álltak vele szemközt. Másik két társam még a földön szedelőzködött, mikor észrevették, de már késő volt.

Négy testvérem sikítva ordítva fetrengett a földön, szemükből izzó zöld fény sugárzott. És ők csak üvöltöttek, hisz a fény égette ki a szemüket mindnek.

Az életem is lepörgött a szemem előtt, s már vártam, hogy nekem is kiossza a büntetést, hogy megláttam, a varázslat alábbfagyott.

Testvéreim, harcos bajtársaim, mind halottan nyúltak el előttem.

Előtte is volt pár csatám, ekkora már tartottam atyám fejét kezemben, s kerestük együtt bátyámmal kacarászva bal karját, de ennyire még egy szerettem elvesztése nem fájt ennyire, nem tűnt ennyire hiábavalónak.

Elborította agyamat a lila köd, s kardot rántottam, egyenesen felérohanva, égtelen ordítással, azonban csakhamar meghátráltam, kardom fejem fölött vörösen izzott, s a markolata perzselte a kezemet. A fájdalom győzött, és én eldobtam a kardom.

Térdre rogyva vártam, hogy bevégezze elkezdett mészárlását. Ő azonban csak bámult. Arcát nem láttam a csukjától, de tudtam jól, hogy engem méreget.

Végül lassan felemelte szottyadt kezét, és lehúzta arcáról a csukját. Hosszú, hófehér szakálla, borzas szemöldöke, és szépen kifésült ősz haja van. Szeme ezüstös fényben tündöklik, és bár egy szörnyűséges arcot vártam, egy egész jóképű öregember állt előttem. Észre sem vettem, hogy kiegyenesedett, és majd öt láb magas is meglehet!

- Nincs értelme – szólt hozzám morgós köszörült hangon.

- Miért tette? – néztem rá könnybe lábadt szemmel.

- Gyere velem. Minden kérdésedre választ kapsz. – mondta, majd elfordult, de fejét visszafordította, míg én tápászkodtam fel – Mindre.

Az úton kavarogtak fejemben a gondolatok, és az érzések. Hova visz, mit akar velem, gyűlölöm, nem értem. Zsongott a fejem, és türelmetlenül masíroztam a szükséges tíz láb távolságot megtartva mögötte.

Természetesen egyenesen a Farkas hegy tetejére vitt.

A látvány egészen meghökkentett. Egy meseszép liget várt ott, ahol a halál lakhelyét vártam látni! Zöldelő fák, illatos virágok, a kavicsos utat csíkban követték. A fák között vagy száz madár vallott szerelmet, s a fák között egy kis kútból csörgedezett hűs víz. Olyan víz melynek illatát is lehetett érezni. Félelmem, dühöm, bánatom, és egyáltalán minden rossz érzésem, vagy gondolatom a ligeten kívül rekedt.

Harmóniát éreztem magamban, és a lelkemben. Azóta se éreztem olyat.

A liget mélyén egy kis fakunyhó állott. Jobbján hatalmas stócban tüzifa felhalmozva, balján kis féltető, tűzhellyel.

A ház maga nem kísérteties, mint inkább kedves, és hívogató. Egész egszerűen szabadnak, és boldognak éreztem magam azon a helyen.

A ház előtt egy kis pad volt. Ő maga oda telepedett le, nekem mutatott egy tönköt, hogy azt görgessem oda, ha le akarok ülni.

Helyet foglalva még egy darabig bámészkodtam, mert a gyönyörrel nem tudott jóllakni a szemem. Köntöséből elővette a kulacsát, és leszedte a kupakját. Medvefogból készült, ha jól láttam. Kiöntötte a vizet, amit még a patakból varázsolt bele. A víz különös kör alakot vett fel, de szabályosat.

Köntöséből előkapott egy pipát, régi rongyos darab, mintha meg se faragták volna a gyökeret, amiből készült. Kicsi dohány szórt bele, és elkezdte szívni. Két szívás, és füstöt fújt ki dús szakálla mögül.

A dohánynak kellemes méz illata volt, olyan tisztán emlékszem rá, hogy még most is itt van az orromban.

- No, - mordult meg – kérdezel-e már, vagy csak tátod a szádat. – Kényelmes volt a bámulás, el kell ismernem:

- Őszintén meglepett. – nyőgtem ki végül, mikor államat megtaláltam valahol a lábamnál.

- Ezt mire véljem? – nézett rám szúrós szemmel.

- Elnézést, de maga a – itt megakadt a szavam, mert újra átfutott a gerincemen a pajkos félelem – a fekete druida, Bragi? – ráharaptam ajkamra, az izgatottságtól, bár ezt akkor nem igen vettem észre.

- Hát mit hallottál te rólam, hogy ennyire rettegsz? – kérdezte recsegve.

- Csupa rosszat, nagyságos úr! – meghunyászkodtam, de a félemem még rosszabbra is képes, ha van mitől félni.

- Például? – dörmögte a pipáját rágva.

- Hogy maga gyerekek húsát eszi, és hogy szűzeket mocskol be. Meg hogy maga a sátán cinkosa! – valamiért szókimondó lettem, az öreg teljesen megbabonázott.

- Ha-ha-ha! – kacagott fel, meglepően jóízűen – Érdekes fiam. És te? Elhiszed-e mindezt? – kérdezett szemében valami különös, és megnyugtató, jóságos csillogással. Nyeltem egyet, mert azért még ott masszírozta a hátamat a borzongás.

- Azok után, amit ma láttam. Sajnos el kell, hogy higyjem.

- Tán tetteimre kívánsz választ kapni? – dőlt kicsit hátra, mintha kikérné magának.

- Ők jó emberek voltak. A testvéreim. Testvérkén is szerettem mindet. Nem bántottunk mi még soha se gyengét, se beteget. Miért voltak útjába, s engem miért fogadott házába? – Szemem lesütöttem, s a bánat is megtalált a varázsliget mélyén. Keserűen szorongatta szívemet, s én küzdöttem a kicsurranó könnyekkel. Az öreg fújt egy nagyot, a füstben, mintha egy hollórajt vettem volna észre. Tőle ez már nem is furcsa. Bár még mindig lenyűgöz.

- Bragi – mordult meg – rég nem hallottam már a nevem. Te megszólítottál Heimdall, hát én is kimondom a neved. – megakadt a lélegzetem. Honnan tudja a nevem? Sose kérdezte, társaim pedig nem mondták, mikor találkoztunk.

- Az ember – folytatta – a természet része. Aki tud a természetben olvasni, a fákban, a madarakban, a kövekben, a földben, az tud az emberekben is, akár kelta, akár római, akár harcos, akár csak egy szakács. Az emberek nem rejtik el a gondolataikat. Mindent kiírnak a szemükre. A tekintetük mindent elárul. Azért égettem ki a szemüket, mert a felfordult a gyomrom a gondolataiktól.

- És mi van az enyémmel? Én is azt gondolom, amit ők is. Azt hiszem, amit ők is. Miben különbözök én tőlük? – hirtelen bevillant, mint egy nyakleves, de akkorra már ő is rákezdte:

- Miért nem látok csodákat az életben? Mindig csak a történeket hallja az ember, de hol a bizonyíték? Kik vagytok ti druidák, miben higyjek, amiről semmit nem tudok? – Az öreg szóról szóra felolvasott a fejemből, a gondolataimból. Megijesztett, de nem tettem semmit. Mit is tehettem volna. Különben is, egyetlen érzés mindent el tudott ideig-óráig nyomni bennem. A kíváncsiság. Ki ő, mit tudhat, átadja-e valaha valakinek?

- A kérdéseidre, nem adhatok választ. Nem mindre. Vannak-e csodák? Vagy csak, ha hiszünk benne? Akkor az aki hisz, látja, a többi meg nem? Vannak-e istenek, vagy magunk vagyunk? Mi értelme ezeknek a kérdéseknek? A rómaiak kérdezik valaha is őket? Nekik fontos-e, hogy miben hisztek ti ott lenn a sötétben? Csak a véretek, és a földetek érdekli mindet. Teljesen mellékes, ki miben hisz, vagy milyen csodáért imádkozik.

- De maga tud varázsolni! Maga meg tudná menteni a népem! Miért nem segít rajtunk? Gyengülünk! Napról-napra! – ekkor már nem bírtam tovább, és patakokban folytak könnyeim. Az öreg komoran méregetett tovább. És füstölt.

- Te pipázol? – kérdezte egyhangúan.

- Én, igen. – válaszoltam, hiszen apám halála óta ha időm engedi, gyújtok egy két órásat. Elővett a köpenyéből még egy pipát, szürke, de ez is viharvert, akár az övé.

- Mikor még hajtás voltam – kezdte el tömni – mindig ezt szívtam. Jól kiégett, nem fogsz csalódni. – átnyújtotta – szívd csak meg, már parázslik. – szívtam belőle egy jó mélyet, és minden búm elillant. Újra az a harmónia, amely az ideérkezésemkor is jelen volt. Az íze akár a méz, de érezni a füst égetését is, ami bomlasztja tüdőmet.

- Remek dohány, kérem ne haragudjon. – szégyeltem el magam a felfortyanásomér.

- Semmi baj fiam – hunyta le szemét, mintha aludni akarna – ti ott lent sok rossznak vagytok kitéve. Egészen elvadultatok gyermekeim. De nem hibáztatlak bennetek.

Olyan korban éltek, hol ember embernek farkasa, s a béke már csak a históriás énekekben szerepel. – Egy pillanatra összeszorult a szívem. Egy a hegyekben élő remete, hogyan láthatja át ennyire a világ búját-baját?

- Heimdall, te jó embernek tűnsz. Nem félsz tőlem, pedig sokáig bomlasztották a falud lakói elmédet. Vannak kérdéseid, amik nem mindennaposak. Ezek mozgatják előre a világot. Bátor vagy, mertél követni, pedig akár az életedre is törhettem volna. És tisztaszívű, mert szíveden viseled mindenki bánatát. Adhat-e neked egy tanácsot, egy öreg száműzött? – Tágra nyílt szemmel figyeltem az öreget. – Tartsd meg ezeket a tulajdonságaidat. Legyél bátor, merj kérdezni, és ne félj a választól. Ne légy naív, mindig legyen saját gondolatod. És a célodért mindig küzdj igaz szívvel. Úgy még a vereség is jólesik a lelkednek, mert tudod, hogy mindent megtettél. – Szavai után még némán ücsörögtünk egymással szembe, hol az eget, hol a tájat kémlelve. Sötédetéskor búcsút vettem az öregtől, és megígértem, hogy létéről soha senkinek nem szólok, csak a halálos ágyamon fedem fel, a vele való találkozásom.

No, ha nem fekszek lázzal, de érzem már a vesztem. Azóta már eltelt tíz-tizenöt esztendő is. Róma azóta is csak terjeszkedik, s az erőnk fogy. Én azóta is betartom az öreg druida szavait, és most, az utolsó csatám előtt vagyok ugyan, de semmit nem bánok, amit eddigi életem során megtettem.

Hogy mi lett az öreg Bragival? Talán még ma is a hegy tetején pipázik, ha csak nem sétált fel az istenek közé.