Menni kell tovább

Mielőtt még abba hagynám megint a blogfrissítést, gyorsan erőt veszek magamon, hogy kicsit ne kelljen a sok hülye és fölösleges dolgokra odafigyelnem. Kikúrt jó idő van, és ez eszembe is juttat egy régi történetet. Valahogy így szól:

Beszélgetés A pufók hölggyel

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Pedig ma volt! Az iskolában ücsörögve, lényegtelen dolgokkal traktálva padtársam mégis egy kis színt villantott az amúgy fekete-fehér tanítási rendbe.

Egy könyvet vett ki a táskájából, azzal az ürüggyel, hogy magam szeretem ezt a fajta időelfoglaltságot. No, nem az olvasást, azt leginkább kerülöm. Még az enciklopédiákban is csak a képeket csodálom. Leginkább a szerző nevén akadt meg a halál-fekete szembogaram: Edgar Allan Poe! Örömömben kikaptam a kezéből, és mohón nekiestem az egy sérült lelkű ember elméjéből fogant, lebilincselő történeteknek. Ez közel egy történetet jelent. No, de én íródeák lennék, nem holmi olvasódeák! Nekem írnom kell tudnom gyorsan, olvasnom szerintem nem is nagyon.

Áh de elég is a kitérőből. Annyit kell tudni az időszakról, hogy eléggé nehézkesen fog az írói tollam. Önbizalmam honnan is fakadna? Hisz csak ismerős látta irományaimat, azok pedig akaratlanul is vajlelkűek a kis tökfejjel.

Ötletem még csak lenne bőven! De ezek általában csak tetszetős gondolatfoszlányok, melyeket bomlott elmém, és általam meggyötörtnek hitt lelkem fabrikál mámoros öntudatlanságomban.

Sokat segített nekem egy kedves személy – kinek hogy tetszik, akár múzsának is szólíthatja – bár én inkább csak a „Pufók Hölgynek” nevezem.

Inkább elmesélem a történéseket!

Egy nap mikor sétáltam haza az iskolámtól – mely egy köpésnyire van otthonomtól – gondoltam egy csavarosat, és letértem a járt útról. Nos, a mondással ellentétben, szerintem semmi baj nincs abban, ha valaki ismeretlen utakat is megjár, pláne ha szó szerint!

Az út természetesen kerülőút, és beletart egy fél órába, az én lépteimmel. Erről az ösvényről annyit érdemes megemlíteni, hogy a város uszodája mögé ér ki. Azonban ez csupán egy földes-út, melyet aszály idején is autó méretű pocsolyák szegélyeznek. Mindettől eltekintve pedig nem ritka erre az illegálisan lerakott szemét, a kóbor kutyák, sőt az útonállók sem! Az iskola felől tekintve jobbról a vasút határolja, balról pedig egy örökké komor bozótos, tele szúrós és mogorva akáccal. A bozótos után a város patakméretű folyója. A terep nehezen járható, és elég mocskos. Szerencsére engem ezek a tényezők nem szoktak visszatartani. Amint a meglehetősen piszkos utamat jártam furcsa zajra lettem figyelmes az egyik bokorból. A hang gazdája csakhamar megmutatta magát, és őrjöngve, habzó pofával rontott ki a cserjés rejtekéből! Egy hatalmas fekete kóbor kutya! Szemei vörösen izzottak, pofáján pedig habzott a vér. Bundája bűzlött az összeragadt, és alvadt vértől, és mintha látni lehetett volna az auráját. Határozottan félelmetes, és sötét. Egyszerűen elvesz minden reményt az embertől egyetlen pillantásra is. A bestia fenyegetően, lapockáját magasan tartva, fejét leszegezve poroszkált felém, s gyűjtötte az erőt hátsó lábaiba, hogy rám vethesse magát.

A halálos ugrás azonban nem következett be! Mikor már épp elkezdett lepörögni a szemem előtt az életem egy különös lobogó hangra lettem figyelmes.

Mint mikor valaki a spray-s dobozt darazsak kiirtására használja egy öngyújtó segítségével. Gáz szagot persze nem éreztem, de a szememet nem mertem levenni támadómról, így bíztam benne, hogy csak a pokol kapuja nyílt meg mögöttem a maga megszokott komótos, mindent elemésztő lángjaival. Már vártam, hogy a boggart¹ elragadjon, s bűneimért szenvedjek az idők végezetéig.

A halál elmaradt.

A vöröses fény kifakult, s egészen fehérré változott. A fekete kutya felébredt vad dühéből s, talán mert fontosabb dolga akadt vagy, talán mert sokkal rosszabb jön a hátam mögött, de eliszkolt a bokorba, melyből egy fél perce ugrott elém. A mögöttem levő mennyei fény elhalványodott, mint előtte a vörös bátyja. Édes illatot szimatoltam, mintha az aszálytól poros utcákra friss, és hűsítő eső hullana. Meglehetősen bizsergető érzés fogott el a rekeszizmomban, mint mikor egy csinos lány kacéran az emberre mosolyog. Úgy éreztem, amit ez a fenevad elvett tőlem, most szép lassan visszatölti belém ez a különös, mennyei tűz.

Bátorságom lassacskán erősödött, akár egy kisgyerek beszéde, s lassan meg mertem fordulni.

Egy idősödő molett hölgyet tekintek meg ott, ahol az imént magát Rafael arkangyalt véltem leszállni a mennyekből, hogy megvédje lelkemet az örök tűztől!

A nénikének pirospozsgás kerekded arca, és barátságos, megnyugtató mosolya van. Kerek pofazacskójától úgy látszik, mintha nem lenne nyitva a szeme. Ébenfekete rövid-göndör haja van. Fehér virágos tunikát visel, élénkzöld övvel, melyet aranymintával díszítettek távol keleti motívumokkal. Hófehér szoknyáján, a tunikán látható virágminta köszön vissza, mely leginkább a cseresznyefa virágára hasonlít, vörösbe. Lábán hófehér zokni, és csontszínű saru. Kezeit a bő tunika ujjaiba rejti.

- Ki maga? – kérdeztem meg, majd meglepődtem, honnan van ennyi bátorságom. Az anyóka nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott, majd megindult felém. Mikor odaért felfedte kezeit, melyek egyszerű öregasszonyéhoz hasonlóak. Megérintette arcomat, s ez az érintés egy másik dimenzióba lökött. Mindenhol békét, és megnyugvást éreztem a lelkemben. Fejemben legtöbbször kaotikus világ tombol. Csak a káosz, még magam sem értem, miért nem csavarodtam be eddig. Az össze-visszaság elcsitult, s fejemben csak egy kép látszott, egy zöldülő dombon egy hatalmas öreg tölgyfa, mint a béke, és a nyugalom egyik nagyszerű szinonimája.

- Benned ott rejlik a lehetőség, és nem félsz az ismeretlentől. Bár zárkózott vagy, és nem szereted a változásokat. – szólalt meg, édesded hangján.

- De mire? Mihez van bennem lehetőség? – mutattam ki értetlenségem.

- Hogy beszélj az emberekhez. De nem, mint egy szónok. Vagy mint egy próféta. A te evangéliumod a történetekben húzódik. A történetekben, melyeket az emberek a tábortűz mellett adnak át egymásnak. Amelyből tanulnak, amin szórakoznak, kikapcsolódnak. Egy szóval, amit szeretnek.

- Összekever valakivel. Én még csak tehetségesnek sem vagyok tehetséges. Mert kaptam kritikát, - ami meglehetősen jól esett – még nem leszek egyből Edgar Allan Poe!

A pufók hölgy csak mosolygott.

- Az nem rossz, ha mindig a tökéletesre vágysz, és el akarod érni. De ne akard azt betegesen elérni, különben felemészt, és elpazarolod a tehetséged.

- Ötleteim vannak. De nincsenek kiforrva. Kéne egy csók a múzsától. De neki biztos híresebb embereket kell menedzselnie. Én ráérek. – lesütöttem a fejem.

Az pufók hölgy tett még egy lépést, s lágyan megfogta a két orcám, majd egy puszit adott a homlokomra. Szememet csukva tartottam, s tisztán láttam a gondolataimat. Az öreg tölgy hirtelen elkezdett himbálódzni, majd a kék ég is elkezdett nyüzsögni, és a fejemben ismét ezer meg ezer gondolat tolongott, mint a postán az emberek hó elején.

Mire kinyitottam a szemem a pufók hölgynek nyoma veszett. Egy vonat kürtje rázott fel végleg az álomból, s leráztam magamról a kábulatot, majd gyors léptekkel hazatértem, és megírtam ezt a történetet.