A nevem Grimm

Nézve ezt a tök jópofa sorozatot (My name is Earl) pont ahhoz a részhez értem, mikor Earl a börtönben írással próbálja meg elvonni a bezártságról a figyelmét. Hát én nem éppen a bezártságról próbálom meg elvonni a figyelmem, hanem... hát mittomén, tuti van miről elvonni(látszik jól megy). No, hát próbálok valami rendszert alkalmazni, így úgy gondolom bedobok ma is egy novellát, aztán a nagyérdemű kegyeire bízom a megtisztelő kritikákat:

Walkiesjar

Harcos, katona, zsoldos. Lehet akárhogy nevezni, a munkája akkor is a gyilkolás. Minden büntetés nélkül ölhet meg egy másik embert, sőt még ünneplik is őket. Így volt ez az emberiség történetének kezdetétől fogva. Mindig voltak háborúk, és harcok. Minden csupán felfogás kérdése. Manapság polgárjogi mozgalmak, az emberek személyes jogaiért küzdenek, és egy háborúban is elítélik a gyilkosságot. Régen az élet velejárójának vették a halált, és sokan dalolva mentek háborúba. A hazájukért, a pénzért, vagy csak beteges, torz állatias ösztöneik kielégítéséért, de rengeteg ember volt kész a nap huszonnégy órájában a harcra, a föld bármely pontján. Walkiesjar! Akár a bátrak földjének is nevezhetném. Itt nem élnek harcosok. Se katonák, de még csak a zsoldosok is elkerülik a vidéket. Maga a táj festői. Fenn északon, a Skandináv félszigeten terül el, így az év nagy részében a hó, a jég és az örök fagy az úr. A fenyvesek hófehéren tündökölnek, mint a jégszobrok, a hajnali nap vörös sugaraiban. Élettelen, és nyugodt táj. Maga a harmónia. Csak a sebesfolyású patakok rohannak le a meredek sziklafalakon. Hatalmas hegyek szegélyezik a vakítóan fehér dombokat. Minden havas, és fagyott. Első ránézésre itt ember, nem igen marad meg. Pedig ez a bátrak földje! És a bátraknak egyszerű állattartó gyűjtögető embereket nevezek. Hogyan is kerülhet egy ennyire békés, és szelíd népcsoport a háború tüzes poklába? Egyszerű. A területen rengeteg a vad, és az érintetlen erdő. Kivállóan megfelel a szomszédos viking törzsnek, hogy egy darabig csillapítsák harc iránti éhségüket. Walkiesjar hajóval megközelíthetetlen, hiszen csak zúgók, és egyébb kisebb csermejek szabják szét. Egyedül a Folkies folyó szeli át tökéletesen középen, de ez sem hajózható a sekélysége miatt. A vikingeknek gyalogszerrel kell megközelíteniük Walkiesjard-ot. A kezdeti támadások brutálisak, véresek. Mindenkit akit látnak a falvakban lemészárolnak, a lábasjószágokat elterelik, a házakat felégetik. Nők megerőszakolva, gyerekek megcsonkítva, igazságtalanul sújtották őket az istenek. Eltellik egy-két hónap pár hasonló be-betöréssel. Egyszerre csak összeülnek a falvak megmaradt vénei, és döntést hoznak. Mivel a falvak sosem ellenségeskedtek, könnyen dűlőre jutnak, és követeket állítanak ki, hogy szóljanak a viking törzsfőnöknek, hogy megütköznek véres, gyáva hordájával. A falvakban pánikszerű felkészülés kezdődik meg. Egy hónap alatt a békés parasztokból mindenre elszánt harcosok lettek. A juhászbotból lándzsa, az ásóból kard, a baltából csatafejsze lett. Eszkábáltak pajzsokat is, sisakjaikra tülköket erősítettek, akár a vikingek. Új zászlót varrattak a nőkkel, amely minden falut egyaránt képvisel. Vörös alapon fehér felhővel. A csata napja közeleg, de emberük alig. Kétszáz férfit tudtak csak kiállítani harckészen, míg a vikingek közel hatszáz fős sereggel vonultak Walkiesjard szíve felé. A csatát a Két Fivér dombokon jelölték ki. A két sereg egymással szemközt tud megmérkőzni, bármilyen trükk, vagy csel használata nélkül. A csata hajnalra esett, az egyesült sereg a keleti dombon sorakozott fel, míg a vikingek a nyugati dombon. A felkelő nap első sugarai megcsillannak Walkiesjar bátrain. Félelmetes méretűvé növekedve, kürtjeiket recsegve dörömbölve fújták meg, szemből jött a kurta válasz, s a két sereg elkezdett egymás felé masírozni. Kezdetben megfontoltan, lépésenként haladva, majd ahogy egyre meredekebb részhez értek, mind jobban belegyorsítottak. Mire a kis völgybe értek, mind teljes erejükkel, és dühükkel rohantak levágni az ellent. A két sereg arcvonala összeér. Mit ér! Egymásba robban, s a seregek katonái vegyesen szétfröccsennek a parányi völgyben. Egymásnak feszülve kaszabolnak, ha elejti a kardját hát puszta kézzel ront a másiknak, és ahogy éri elveszi az életét. Egy csatát minden könyv, história, rege, ballada dicsőnek és magasztosnak ír le. Hazudnak. Egy csata véres, mocskos félelmetes. Csataüvöltés és halálsikoly, a kardok csörgésével, a csontok törésével, és a bőr hasadásával együtt játsza a halál dalát. Fröcsög a vér, és bizony néhol egy-két emberi testrész is a magasba repül. A tetőponton a baleszerencsésebb katonák saját bajtársaik kiömlött belén csúsznak el, és a hirtelen bal lépés végül fejük vesztét okozza. Kétszáz elszánt hazáját védő északi bátor, több mint félezer jólképzett és fanatikus született harcos ellen. Már kezdetben sem a győzelemről volt szó. Walkiesjar népe tudta jól, hogy itt már nem nyerhet. Még a követek elküldése előtt vállalták a mártír halált, hogy megmutassák a világnak, hogy nem hagyják magukat. Mindenkit levágtak. A túlélőket először megkínozták, megalázták, majd lassú kínhalállal ölték meg. Azonban a história azt mondja, az összes túlélő kacagott a kínzáson. A sokat próbált szikár vikingek szóhoz sem jutottak, sokan megijedtek, hogy most Thor haragját szabadítják magukra. Minden ember félelmetesen kacagott csupán sorság, de üvölteni, sikítani egy nem volt hajlandó. Walkiesjar viking kézre került, de a vikingek sose felejtették el a bátor parasztokat, akik a képükbe mertek vigyorogni, mikor éppen az életüket vették el.