Egy fontos kérdés
Most biztos mindenki valami magasztos bevezetőt vár, hogy kiélezzem az érdeklődését a kérdés feltételéig, aztán hatalmas katarzis, hogy hú-ha, ezen még soha nem is gondolkoztam mekkora agy már ez!
Pedig nem. Ezek most mind elmaradnak. Teljesen fölösleges, mert egy igazán fontos kérdés nem ünnepi, nem is különleges. A hétköznapjainkban találkozhatunk vele, nap, mint nap érintkezünk a témával, akár tudat alatt is. Érzékeljük, érezzük. Véleményünk van róla. De kié a jó vélemény? Ki érzékeli a legjobban, és ki érzi át a leginkább?
Tény, hogy megosztja a világot, és őszintén kimondom:
Vallások nélkül jobb hely lenne ez a Világ.
Egy elavult fölösleges dogmatikus rendszer, tele eszmei szabályokkal, csodákkal, mesékkel, melyek ideig óráig elegek lehetnek, hogy szórakoztassanak, de élni ugyan nem tanítanak meg senkit.
Sokáig így gondoltam. Főleg mikor a szüleim mind meghaltak a keresztes hadjáratokban. Akkor vesztettem el végleg a hitemet mind istenben, mind pedig az egész keresztény egyházban.
Apám keleten harcolt „Isten nevében” a hitetlenek ellen. Egy nap jött a hír, hogy ütközetben meghalt. Anyám annyira elkeseredett, hogy felakasztotta magát a pajtába. Hát van isten, aki hagyja, hogy az ember a saját anyját vágja le a kötélről?
Ezek után nem maradt semmim. Úgy döntöttem ott hagyom hazámat, és messze megyek az egyháztól.
Utam így vitt északnak. A vad regényes rengetegbe, a hegy völgyes pusztába.
Itt még csak pár száz éve kezdték el terjeszteni a kereszténységet, így nem volt olyan erős, mint az olaszoknál. Sokan még most is pogány szertartásokat végeztek. Én a magam részéről ki akartam maradni bármilyen vallási mizériából, így egy kis falu kovács inasa lettem. A mesterem jóravaló, szikár, ügyes ember volt. Ő tanított meg mindenre, amit ma tudok a kovácsolásról. Többnek érzem ezt a tudást, mint másokét.
Egy nap azonban meghalt az én öreg barátom. Ekkor halt meg a második apám.
Immár én lettem a mester, de inast eszem ágába se volt fogadni.
A mesterem temetése volt az egyetlen vallással kapcsolatos cselekedetem, ami miatt még templomba is hajlandó voltam elmenni. Ő ugyanis hithű keresztény volt, de hitét megfelelő helyen hagyta, otthon, távol mindenki mástól.
A temetés, nos fura ezt mondani, de szép volt. Az özvegy bőgött, a pap monotonan mondta a szövegét, amit mindenkinél elszajkózott. Egy gépies szürke temetés. Bár ez nem is éppen egy vidám esemény.
A falunak egy kis kápolnája volt csupán. Mögötte terült el a temető. A temető felé egy kis pad nézett, háttal a kápolnának. Körös-körbe diófák takarták a napot, kellemes kis ligetet alkotva így.
A ceremónia után még időztem ott egy kicsit. Csak merengtem mostanra már lényegtelen dolgokon. Annyira elvarázsoltak saját egyszerű gondolataim, hogy észre sem vettem, de már nem voltam egyedül.
A padon mellettem, ott ült egy robosszus emberi alak is. Észre sem vettem mikor odaült. Arcát csuklya fedte, csak borostás álla, és ajka látszott ki a barna bőr csuklya alól. Különös dohány szagot árasztott ez az idegen. Nem csinált semmit, csak ült. Hát én se vettem róla különösebben figyelmet. Aztán egyszer csak megmordult:
- Pipázik fiatalember? – szólt hozzám, mintha már órák óta diskurálnánk.
- Hébe-hóba. – válaszoltam lányos zavaromban – érzem finom illata van a dohányának.
Az idegen elővett az övéről egy tasakot, ruhája újából egy hosszú pipát. Hanga fa gyökeréből készülhetett. Rendesen kiégve. Remek pipa, még ránézésre is. Töltött egy kis dohányt bele, majd átnyújtotta nekem.
- Akkor szívja csak. Nekem itt az öreg göcsört. – mutatott a másik kezében levő szürke kanyargós, göcsörtös pipára. Ez is régi darab lehet ugyan, de megmunkálásra durva, és erőltetett. Elkapkodták.
A pipa maga nagyon szokatlan volt. Én ugyan nem láttam, hogy akármilyen gyújtó szerszám lett volna nála, de mikor beleszívtam csak úgy dőlt a kaparós édeskés füst a nyelőcsövemen lefelé. Boldogan fújtam ki a diófák ágai felé.
- Remek pipa ez, én mondom. És ez a dohány. Ezért lemondanék a grogról is!
- Örülök, hogy örül. Az édesapja volt? – kérdezett rá a mesteremre. Ezek szerint itt volt a temetésen is.
- Nem, bár apám helyett volt az apám. – még mindig nem fogtam föl, hogy többé nem látom. Még olyan korai volt elfogadni a halálát.
- Már jobb helyen van. – vigasztalt valami sablonos maszlaggal.
- Honnan veszi? – mordultam rá. Csak a gyász beszélt belőlem.
- Hát én… - merengett el – csak tudom. Ez talán nem elég?
- Hiszi? – értetlenkedtem.
- Tudom. Van különbség. – makacskodott.
- Honnan tudja? Csak két méterrel a föld alatt van. Már a férgeké. Ennyi volt, egy koporsó, meg egy fej fa. Többé azt se tudják ki volt ő.
- Maga most csak a testéről beszél. De én a lelkéről.
- Maga pap? – kérdeztem meg türelmetlenül. Ő csak elmosolyodott, és kifújta a füstöt az orrán.
- Miben hisz? – terelt leleményesen.
- Én? Csak magamban. Utálom a vallásokat.
- Csak nyomorba döntenek, és fájdalmat okoznak mindenkinek. – mondta fejét mélyre hajtva.
- Pontosan! Maga megért! Ott van a keresztes háború. Annak sincs értelme.
- Édes fiam – emelte fel a hangját – te összekevered a hitet, a vallással.
- A vallások a hitből élnek.
- Nem, az istenek élnek a hitből. A ti hitetek élteti a keresztények istenét, és az összes más vallás fejét is. Az emberek nélkül nem léteznének istenek.
- Akkor hát mi vagyunk az istenek?
- Erős megfogalmazás, de ostoba is. Miért akarnál isten lenni? Visszahoznád a szeretteid? Felelősséggel jár egy isten dolga.
- Hát a keresztényeké valamiben hibádzik.
- Ott sem Isten a hibás. Csupán az emberek hite a téves.
- Van jó hit és rossz hit? Ez új.
- Elég szomorú.
- És mi a rossz hit? Hogy az isten nem is létezik?
- A rossz hit, amit mások erőltetnek a világra. Amikor megmondják miben higgy, pedig az egésznek arról kéne, hogy szóljon, hogy mindenki maga találja meg a maga harmóniáját. Ízlik a dohányom? Hát nem kereskedőtől van. Én magam készítem. Nekem ez a legfinomabb. Megkóstolom mások dohányát is, és ha olyan, élvezem is. De örökké kitartok a magam által készített pipa dohánya mellett.
- Érdekes hite van magának. – mosolyodtam el, mert tetszettek az öreg szavai. – Tetszik, hogy nem az a nyomulós pap, aki belém akarja kényszeríteni az akaratát. És a dohánya, ha tényleg maga csinálja… lehet én is megpróbálkozok vele.
- Nem nagy ördöngösség. Csak hit kérdése az egész. – kanyarodott mosolyra a szája.
Még egy darabig ücsörögtünk a padon, csak némán. Én feldolgoztam, amit tőle hallottam, ő pedig… ki tudja. Valami magasztos dolgon elmélkedett. Hogyan váltja meg a világot holnap, vagy valami ilyesmi.
Búcsúként nekem adta a pipáját. Azt mondta „Egy igazán jó pipát az ember nem vesz, hanem örököl. Had adjam hát át ezt, nagyszerű pipa ez, tedd még jobbá nekem.” Különös idegen volt. Akkor papnak tűnt, de az idő előre haladtával, egyre kevésbé láttam valószínűnek. Volt benne valami különleges. Valami nem e világi, de megnyugtató. Úgy hiszem, úgy tudom az nap egy angyal ült le mellém, hogy felemelje a lelkemet a sötétből.
Azóta se láttam azt az idegent, de szavai egész életemben elkísértek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése