Érdekes...

Éppen itt az ideje, hogy egy kisebb sorozatot is a nagyérdemű elé vessek. Minden nap jön belőle új rész. Ha mégse, hát pereljetek be. Komoly támadásra e téren nem számítok.

A mester

Igazi ítélet idő ostromolja Deporte városát. A vihar erejű szél, bömbölve süvít végig a fák ágai közt, megcsavarva az öregeket, mint kérő a lányokat a bálban. Sokan nem bírják a tempót, beletörődve hasalnak el az orkán pusztító táncától. Villámok cikáznak, ezernyi betűt az égre rajzolva, mit emberi szem nem ismerhet fel, ezt csakis az istenek, vagy valami más ember feletti lény értelmezi. De könyvtárnyi szót felcirkálnak az égre, és mintha felolvasnák, fül süketítő ordítással kíséri a mennydörgés. Mind e mellé a pohárnyi víz tartalmú eső cseppek már amolyan elvárt tartozékok. A szél bele-belekap a hatalmas cseppekbe, és ide-oda szortírozza őket. Keresztbe, vízszintbe, ömlik az égből az áldás, ki tudja miért kapják! A természet düh kitörését ember jobb szereti az általa elkészített házak biztonságos távoljából megfigyelni. Senki nem jár a falatnyi városkában. Miért is tennék? Nem ostobák, hogy belemenjenek a pusztító kavalkádba. Nem ér semmien cél annyit, hogy bőrig ázzanak, szélben fázzanak, és még esetleg egy villám is agyonüthet bárkit odakinn. A városka utcái kihaltak, de zajosak. Pontosabban egy alak azért még van olyan vakmerő, hogy ilyen időben is folytatja útját. Robosszus termetű, széles háttal, magas növéssel. Igazi óriás! Vészjósló, és fenyegető. Nem is lehet ember, aki ilyen időben sétálgat az utcákon. Egy házhoz tér ki, vastag faajtaján dörömböl furkós vándorbotjával. Hátán batyu, csurom víz. Valamiféle hatalmas bőrkabát védi testét, már amennyire ereje bírja. Csukjáját a szél nem borzolja fel. Arca fedve marad, még a villámok fényözönében is. Valóban kísérteties, nem e világi külseje van az idegennek. Eltellik egy kis idő, választ nem kap belülről. Nem mernek, még csak az ablakok közelébe se menni. Hátha egy démon, és mindenkit elátkoz! Tovább áll hát, hogy menedéket leljen a vihar elől. Az ilyen viharok általába csak órákig tartanak, ez pedig még csak most zendített rá. Ekkora hév nem tarthat sokáig, hát el is tombolja a természet pillanatok alatt. A vándor szálláskutatása még mindig hiábavaló. Sehol nem nyitnak neki ajtót, van, ahol még ki is szólnak neki, hogy hordja el magát. Ez ám az emberség. Mikor már majdnem végig érne a falun, elér a kovács házához. Frank McTurner, remek kovácsmester, mindenki hozzá járatja a lovát patkolni, sőt, háború ideje alatt még fegyvert is készített a helyieknek, hogy megvédjék magukat a fosztogató katonáktól. Igazi hazafi, és bölcs ember. S az idegen kopogása meg is hatja. Ajtót nyit neki, s betessékeli. - Jöjjön kérem, láttam senki sem szánta meg, hát ne haragudjon rájuk. Elég megfáradt városka ez, sok búval, és szomorúsággal. – Az idegen csak némán beljebb lépett egyet, arca nagy részét még most is fedte a csukjája. Borostás arca, és cserepes ajka azonban már kilátszott. Mély, dörmögős hörgő hangon csak ennyit kérdezett: - Egy fél éjszakára, megszállhatnék az istállójában? – majd egy tasakot akasztott le derékszíjáról – Megfizetem – folytatta, majd kinyitotta robosszus kezeivel a tasakot, ami tellis-tele volt ezüstérmékkel. Legalább ötven, ha nem hetven! - Na de kérem – tette Frank mester a vállára a kezét, és enyhén meghúzta maga felé – én nem fogadhatom ezt el, jöjjön csak be, van egy üres szobám ággyal. Hozok valami törölközőt, szárítkozzon meg. A kályha mellett megtudja szárítani a cók-mókját. – Az idegen még mindig nem szólt, csak megindult a mutatott szoba felé, útközben a faasztalra tette a tasak ezüstöt. A vihar odakinn nem csillapodott, és csak tépte, szaggatta a városka házikójit. Mindenki imádkozott, hogy csak le ne szakítsa a ház tetejét, állományba kárt ne tegyen. Dühöngjön, de bajuk ne essen! Már jócskán benne voltak az éjszakában, mikor a mester már nem bírt tovább aludni, és kiment az ebédlőasztalhoz. Az asztal végében ott állt a hatalmas kályha, csak úgy hányta a meleget a lakásba. A hosszúkás asztal közel állt az egyik falhoz, és a kályha mellett akadt egy szék. A széken ott ült a befogadott idegen, mint egy démon, aki várja a mestert, hogy üzletet kössenek a lelkéért. Csak ült ott némán, és pipázik. Hosszúkás ébenfapipa, kicsi tűztérrel. A dohány vörösen izzik, kis szálban füst folyik a plafon felé belőle. - Tán maga sem tud aludni? – kérdezte a mester. - Nem aludni jöttem. Nem ezért utazok. – Mondta dörmögve a sötétbe burkolózva. A mester gyújtott három gyertyát, az asztal közepére tette, az asztalhoz húzott egy széket, és kényelembe helyezte magát. - Akkor, miért utazik? Aludnia mindenkinek kell. - Mi a foglalkozása? - Nekem? Kovács vagyok. A műhely ott van hátul- Szereti ezt csinálni? - Én biza’ szeretem. Még az apám tanított meg mindenre, őt pedig az ő apja. Én már a hatodik generáció vagyok a családomból, aki kovács szakmával foglalkozik. - Hol az ön tanítványa? - Úgy érti, a fiam? - Meg fog szakadni a vér vonal? Frank nem válaszolt. Csak némán bámult maga elé. Elveszett a bú gondolataiban, amelyek nap, mint nap kínozzák. - Maga befogadott. Pedig akár gyilkos tolvaj is lehetnék. - Azok elbújnak a vihar elől, akár a patkány. - Maga talán patkány? Ön sem áll kinn a zuhatagban. - Tudja, hogy értem. Nincs fiam. – tért vissza az előző kérdésére – Vagyis, már nincs. - Ön pipázik? – döntötte meg kicsit felé a pipáját. - Nem kérem. Itt mindenki pöfékel, de én nem szeretem. Fojtogat a füstje. De az öné más. Kellemes az illata. Barack, vagy alma. De biztosan valami gyümölcs. - Emlékezteti önt valamire ez az illat? - Csupán kellemes érzésem lesz tőle. - Megkóstolhatja. Ezt magam keverem. Annyi van belőle, amennyit én akarok. Van is pipám, ha érdekli. - Hát jó, legyen, de csak mert ez most nagyon elkezdett érdekelni. – mondta beletörődve, majd elvette a kezét az asztalról, és meghőkölt. Egy kis tasak, és egy ugyanolyan ébenfa pipa, mint az idegené hevert ott, ahol az imént a kezét tartotta. Kicsit megijedt. Nem tudta mire vélni. De a kíváncsisága meggyőzte. Töltött egy kis dohányt a tűz térbe, majd elkezdett tapogatózni. - Nincs gyújtósom, a gyertyából meg félek belefolyik a viasz. – ahogy kimondta a vándor előredőlt, kinyújtotta a karját, és odamutatott a pipához. Az ujja körül a levegő elkezdett perzselődni, majd meggyulladt a mutatóujjának legfelső ujjperce. A mester annyira meglepődött, hogy felsóhajtott, és csak tágra nyílt szemekkel bámulta a csodát. Levegőt alig bírt nyelni, de azért szívni kezdte a pipát, és a dohány lassacskán megperzselődött. Az első szippantást követően hangosak krahácsolt, majd egy kevés füstöt, és kiköpött. Meglepődése, és izgalma egészen új fokra hágott. A pipa íze egyáltalán nem kátrányos, vagy kaparós. Mintha édes hegyilevegőt szívna magába. Pont, mint amilyet gyermekkorába még az apja kovácsműhelye mögötti kis erdőbe. Egy könnycsepp kicsordult szarkalában barna szeme sarkán, és mámoros mosollyal el is feledkezett a különös tűzgyújtási technikáról. - Mondja csak. – szólt végül, kicsit magáhoztérve – mégis, ki maga? Az idegen csak ült tovább némán. Néha a sötétből kigomolygó füstfelhő jelezte, hogy még lélegzik. Majd egy szó nélkül kinyújtotta a karját, és az ujjai közt ismét elkezdett forrósodni a levegő. Ismét megyújtotta a gondolatával a saját kezét. A lángok, akár a kis pajkos tündérek, táncoltak a vaskos ujjai közt, egészen elvarázsolva az öreg kovácsot. - Tudja, északról jöttem – kezdte el dörmögve – onnan, ahol örökké a fagy, és a hó az úr. Egy ilyen vidéken, az embernek csak egyetlen lehetősége van, hogy túléljen. Ha tud tüzet gyújtani. Minden ember veszélyként tekint a tűzre, mert az megégeti, és elpusztítja. Senki sem engedett be a házába, mert félt. Ismert, látott már, és tudta jól mi vagyok én. Frank, maga fél tőlem? - Honnan tudja a nevem? - Maga nem fél tőlem, mert ismer, és használ. Nap, mint nap a megélhetéséért kezeli a tüzet, és már nem fél tőle, hanem a munkatársának, a barátjának tekinti. - Mindez olyan hihetetlen – mondta ki Frank akaratlanul miközben az ártatlan táncát bámulta az idegen ujjai közt lobogó lángoknak. - Én láttam mindent. Én ott voltam. Szörnyű, ami a fiával történt. Igazán nem ezt érdemelte. Frank elsírja magát a fájdalomtól. - Megtudtam volna akadályozni – zokogta – de féltem. És most is félek. Öljön meg! Égesse fel mindenem! Én ezt az életet nem érdemlem meg! - Emészti magát a múlt miatt, akár ez a kevéske láng itt a kezemben. Alakítsa a tüzet vízzé! - Micsoda? – hökölt fel a zokogásból. Arcán csillogtak a könnycseppek, kezével törölgette a kicsurgó taknyot ajkáról. - Amit az emberek nem tudnak. Hogy a világon minden egy és ugyanaz. Minden egyből indul, és eggyé tűnik majd tova, ha az ideje lejárt. Nincs fehér, nincs fekete. Nincs jó, nincs rossz. És nincs tűz, és nincs víz se. A vihar pusztít, de a kidőlt fák helyére új hajtások kerülnek, amik megerősödve egy nap túltesznek elődjeiken. És a tüzet igenis lehet vízzé változtatni – mondta, majd összecsukta a kezét, mire az ujjai réseiből víz csurgott elő. - Ezt meg hogyan…? – esett le az álla a mesternek. - Köszönöm, hogy befogadott Frank McTurner. Változtassa a tüzét vízzé, és lelje meg a harmóniáját. – mondta az idegen, majd Frank az ágyában találta magát, hogy éppen ébredezik. Csak álom volt? Az egész? Lehet nagyon sokat evett lefekvés előtt, ettől ez a különös álom? Fejében millió gondolat tombol, de ő erőt vesz rajtuk, és kirohan az étkező asztalhoz. Az ablakon napfény szűrődik be, a tűzhely már kialudt, néhol egy-két parázs szem hunyorog álmosan. - Álom volt. Biztosan. - Mondta ki hangosan, hogy megbizonyosodjék róla. Ám az asztalra tekintve megfagyott a vér az ereiben. Ott találta tasak ezüstöt, a dohányos táskácskát, és az ébenfapipát. A különös látogatót többé soha nem látta.