Azt mondják a hatalmasok...

....hogy akinek hat alma sok, az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen hatalma sok.
Jó szórakozást:

A Hatalmasok félelme

Mióta az ember kialakult, vagy Ádám és Éva megteremtődött, mindig azon munkálkodik, hogy hatalmat, és akaratot szerezzen a világon. Minden e körül forog, az ego, az ambíció, a küzdési vágy, mind-mind azért hajtják az embereket, keltik fel az ágyból, rántják fel a földről, hogy előrébb lépjenek, azon a bizonyos rang létrán.

Ez az az erő, ami fejlődésre sarkallja az embert, ami tanulásra, munkára fogja a testét, és lelkét. E miatt tart ott az emberi faj, ahol. Kell a küzdeni akarás, a hatalom vágy. Mindezek nem feltétlenül negatív dolgok.

Persze minden érmének két oldala van, csak van, aki az egyik oldalát nem látja a másik takarásában.

A hatalom vágy árnyékában sunyin meghúzódik a kapzsiság, az ármány, a csalás. Főben járó bűnök ezek, melyek sötétbe, és bűnbe sodorják felhasználóját.

Egyik legkedveltebb fegyverük, hogy kihasználják, az emberek eredendő gyengeségeit. Ezek a lustaság, a türelmetlenség, és az önimádat.

Ha valaki túl fiatalon kap nagy hatalmat, az mindhárom bűnt könnyedén elsajátítja. Lusta lesz, mert tudja, hogy a hatalomért nem kell dolgoznia.

Türelmetlen lesz, mert az életben soha semmit nem kellett kivárnia, mindent azonnal megkapott.

És önimádó, fösvény lesz, mert úgy érzi személye hatalma által érinthetetlen, és felsőbbrendű.

Mindezek csupán illúziók. A kemény munka szükséges, hogy az ember megbecsülje azt, amit kapott érte. A türelem szükséges, hogy az ember előbb gondolkozzon, s aztán döntsön, különben bajba sodorja magát. Az alázat szükséges, ez által az ember közvetlen lesz társaival, és kialakul benne az empátia.

De a hatalom magával hordozza annak törékenységét is. Kissé ironikus.

Minden vezető, vagy „hatalmas” attól retteg a legjobban, hogy elveszti kiváltságát.

Hasonló félelem környékezte meg III. Olaf Norvég királyt is 1067 jeges februárjában. A frissen megválasztott király még ismerkedett a hatalmával.

Kezdetben, mint egy kisfiú a nagyok közt, szemérmesen megfigyelt, és semmihez sem mert nyúlni.

Elkeseredett, és bánata igen csak megnőtt, hol ott királyságában semmilyen vészjósló esemény nem történt.

Egyik nap a tárgyalása nemeseivel igencsak elhúzódott, és bizony már besötétedett, mire a királyi szállásra ért a fiatal király.

Két oldalán négy őr figyelte odaadóan uruk biztonságát. Mikor a trón teremhez érnek, előre lépve kitárják a hatalmas pikkely mintás ajtókat.

Odabenn a fáklyák már égnek, ahogy a méretes kandalló is, a két hatalmas bőrfotel előtt. A kandalló egy hatalmas ember sziruettjét világítja meg. Egy igazi monstrum.

Az őrök összerezzenek, alabárdjukat maguk elé kapják, nekiszegezve a sötét árnynak. Feszültség terjeng a levegőben.

- Állj! Vissza. Ő az egyik régi barátom. Távozhattok. – utasított határozottan a király.

Az őrök vonakodva, de engedelmeskedtek felettesüknek. Az ajtókat bezárták.

Olaf elmosolyodott, és a hatalmas árnyra nézett.

- Az arcod most se feded fel, de megismerlek. Rég találkoztunk rejtélyes barátom.

- Gratulálok Olaf. – szólt dörmögős mély hangon. Háttal állt neki, kezeit hátul összefogta. Csak bámulta a tüzet.

- A köszönetem téged illet. Te inspiráltál engem, hogy lépjek őseim nyomdokaiba, és legyek király. Az őröket inkább… hát úgyse értek volna ellened sokat.

- Honnan veszed? – továbbra sem fordult meg. Csak állt bámulva a lángokat.

- Te gyújtottad a tüzet? – lépett oda a jobb oldali fotelhez.

Az idegen nem válaszolt. Azonban megmozdult! Kicsit kilépett balra, majd helyet foglalt a baloldali fotelbe. Olaf követte a példát.

- Pipázunk? – kérdezte dörmögve a csukjás férfi. Olaf csak mosolygott.

- Hát persze. De most én hívlak meg téged. – azzal felpattant, és elővett a kandalló fölül egy hosszú szárú pipát. Gyönyörő megmunkálású, egy lófej van a tűztér köré faragva. A sörénye maga a szára.

- Remek pipa ez, én mondom. Rózsafa gyökérből készült.

- Hm. – biggyesztette ajkát – azt csakugyan kikéne próbálnom.

- Van délvidéki Harald dohányom is. Még az uralkodásom idejéről maradt. Szépen kiszáradt. 1050-es. Remek évjárat.

- Valóban remek. De miért kapkodsz?

- Csak örülök, hogy újra látlak. Ennyi. Végre tehetek valamit.

- Te vagy most már egész Norvégia királya. Azt tehetsz, amit akarsz.

- Amit akarok, amit akarok… tudom, hogy belelátsz a szívembe. Volt időm gondolkozni szavaidon.

- Megmérgezted a testvéred, hogy tiéd legyen az egész királyság.

- Tessék, gyújtsd be kérlek. – nyújtotta oda a pipát neki.

- Már szívhatod. – Olaf pedig hatalmasat szívott bele, mintha levegőt nyelne, de csak okádta a füstöt.

- Meg kellett tennem. Magnus nem volt jó király. Sanyargatta a népét.

- Akkor most már minden jó. Nincs mitől félned. Tiéd minden hatalom, a néped pedig jól élhet végre.

- Nincs mitől félnem… Persze. – nézett maga elé összetörve.

- Nem feledkeztem meg rólad királyom. Nyújtott át neki egy szép fekete hosszú szárú pipát. Ébenfekete az egész, és simára van csiszolva, akár a kövek a patak partján.

- Köszönöm – mondta majd pipát cseréltek. Természetesen már ez is égett, mire megkapta, és az a dohány. ugyanaz az édes mámorító íz, ami 17 éve rabul ejtette.

- És mitől félsz?

- Magasról nagyot lehet esni. És nekem van a rovásomon. Nem érdemlem meg a királyságot. Csak remélem, hogy az utódom, még leváltásom előtt megszületik, különben a vérvonal megszakad.

- Hát bölcsebb lettél annyi szent. De félelmed olyan dolgok körül forognak, melyeket te nem tudsz irányítani.

- De te tudsz segíteni. Igaz? Te látod a sorsom. Te meg is tudod változtatni.

- Jól vigyázz Olaf! – dördült rá, akár a mennykő – Olyan vizekre evezel, amelyek viharosak a te kis tutajodnak. -  Olaf lesütötte a fejét.

- A lelkembe látsz nemes vándor, tudhatod, hogy nem a kabzsiság hajt. Vagyonom eddig is megvolt, rangom is. De a megosztottságnak immár vége.

- Máris elértél valamit. Nem szépen, de elértél.

- Miért kell az embereknek vezető. Miért nem képesek magukról gondoskodni.

- Mert egyedül gyengék, és a lelkük nem bírja el, ha mindenért ők a felelősek. Egy vezető jó bűn baknak, akaratuk érvényesítőjének.

- Utálom a hatalmat.

- Ne utáld. Mert a hatalom olyan dolgokat ad az ember kezébe, amely által kiteljesedhet. Neked vannak elképzeléseid. Ne félj a lépéseid következményétől! Légy férfi! Légy király!

- Ismét a bölcs tanácsaid.

- Segítek, ahogy óhajtod. Ezért jöttem.

- Tán ezért is vagy?

- Szerinted én létezek? – kérdezte mosollyal az ajkain. Olaf teljesen összezavarodott. Már eddig se nagyon hitte, amit az öreg vándor mutatott neki, hát még erre a kérdésére lett végképp paranoiás.

- Az őrök láttak téged. Nem lehetsz az elmém játéka.

- Akkor hát miért a kétely? – mosolygott, hogy a fogai is kilátszottak. Hegyesek, és fehérek. Kicsit félelmetes látvány, Olaf bele is borzong.

- Köszönöm a segítséget.

- Rám küldenéd az őröket? – kérdezte vigyorogva, majd megfogta a csuklyáját, és megmutatta Olaf-nak az arcát. Olaf képe eltorzult a félelemtől, majd először elcsuklott a hangja, aztán elüvöltötte magát.

- Őrség! – ordibált torka szakadtából, mire az őrök  betörték a hatalmas ajtót. Olaf pislantott egy pillanatra, mert megijedt. Mire a szemét kinyitotta, már üres volt a szemközt levő fotel, és a kandallóban a tűz is kialudt. A fáklyák is csak pislákoltak, a teremben félhomály és csönd uralkodott. Csak az őrök zörögtek láncingjükben.

Az őrök kérdésére a király nem válaszolt, hogy ki volt az az idegen, azt sem mondta el soha senkinek, hogy kinek az arcát látta mikor megmutatta neki a vándor.

III. Csendes Olaf uralkodása azonban Norvégia egyik virág korát hozta el, mind gazdaságilag, mind politikailag megszilárdult ekkor az ország.

Végső visszaszámlálás

Nos íme, ismét egy év végi pörgős sietés, és kapkodás, és minden olyan kusza, és idegesítő. Komolyan tudnak hiányozni az unalmas napok. Nos, ahogy már a múltkorában megígértem folytatom a sorozatot a Vándorról, remélhetőleg jó minőségben:

Egy fontos kérdés

Most biztos mindenki valami magasztos bevezetőt vár, hogy kiélezzem az érdeklődését a kérdés feltételéig, aztán hatalmas katarzis, hogy hú-ha, ezen még soha nem is gondolkoztam mekkora agy már ez!

Pedig nem. Ezek most mind elmaradnak. Teljesen fölösleges, mert egy igazán fontos kérdés nem ünnepi, nem is különleges. A hétköznapjainkban találkozhatunk vele, nap, mint nap érintkezünk a témával, akár tudat alatt is. Érzékeljük, érezzük. Véleményünk van róla. De kié a jó vélemény? Ki érzékeli a legjobban, és ki érzi át a leginkább?

Tény, hogy megosztja a világot, és őszintén kimondom:

Vallások nélkül jobb hely lenne ez a Világ.

Egy elavult fölösleges dogmatikus rendszer, tele eszmei szabályokkal, csodákkal, mesékkel, melyek ideig óráig elegek lehetnek, hogy szórakoztassanak, de élni ugyan nem tanítanak meg senkit.

Sokáig így gondoltam. Főleg mikor a szüleim mind meghaltak a keresztes hadjáratokban. Akkor vesztettem el végleg a hitemet mind istenben, mind pedig az egész keresztény egyházban.

Apám keleten harcolt „Isten nevében” a hitetlenek ellen. Egy nap jött a hír, hogy ütközetben meghalt. Anyám annyira elkeseredett, hogy felakasztotta magát a pajtába. Hát van isten, aki hagyja, hogy az ember a saját anyját vágja le a kötélről?

Ezek után nem maradt semmim. Úgy döntöttem ott hagyom hazámat, és messze megyek az egyháztól.

Utam így vitt északnak. A vad regényes rengetegbe, a hegy völgyes pusztába.

Itt még csak pár száz éve kezdték el terjeszteni a kereszténységet, így nem volt olyan erős, mint az olaszoknál. Sokan még most is pogány szertartásokat végeztek. Én a magam részéről ki akartam maradni bármilyen vallási mizériából, így egy kis falu kovács inasa lettem. A mesterem jóravaló, szikár, ügyes ember volt. Ő tanított meg mindenre, amit ma tudok a kovácsolásról. Többnek érzem ezt a tudást, mint másokét.

Egy nap azonban meghalt az én öreg barátom. Ekkor halt meg a második apám.

Immár én lettem a mester, de inast eszem ágába se volt fogadni.

A mesterem temetése volt az egyetlen vallással kapcsolatos cselekedetem, ami miatt még templomba is hajlandó voltam elmenni. Ő ugyanis hithű keresztény volt, de hitét megfelelő helyen hagyta, otthon, távol mindenki mástól.

A temetés, nos fura ezt mondani, de szép volt. Az özvegy bőgött, a pap monotonan mondta a szövegét, amit mindenkinél elszajkózott. Egy gépies szürke temetés. Bár ez nem is éppen egy vidám esemény.

A falunak egy kis kápolnája volt csupán. Mögötte terült el a temető. A temető felé egy kis pad nézett, háttal a kápolnának. Körös-körbe diófák takarták a napot, kellemes kis ligetet alkotva így.

A ceremónia után még időztem ott egy kicsit. Csak merengtem mostanra már lényegtelen dolgokon. Annyira elvarázsoltak saját egyszerű gondolataim, hogy észre sem vettem, de már nem voltam egyedül.

A padon mellettem, ott ült egy robosszus emberi alak is. Észre sem vettem mikor odaült. Arcát csuklya fedte, csak borostás álla, és ajka látszott ki a barna bőr csuklya alól. Különös dohány szagot árasztott ez az idegen. Nem csinált semmit, csak ült. Hát én se vettem róla különösebben figyelmet. Aztán egyszer csak megmordult:

- Pipázik fiatalember? – szólt hozzám, mintha már órák óta diskurálnánk.

- Hébe-hóba. – válaszoltam lányos zavaromban – érzem finom illata van a dohányának.

Az idegen elővett az övéről egy tasakot, ruhája újából egy hosszú pipát. Hanga fa gyökeréből készülhetett. Rendesen kiégve. Remek pipa, még ránézésre is. Töltött egy kis dohányt bele, majd átnyújtotta nekem.

- Akkor szívja csak. Nekem itt az öreg göcsört. – mutatott a másik kezében levő szürke kanyargós, göcsörtös pipára. Ez is régi darab lehet ugyan, de megmunkálásra durva, és erőltetett. Elkapkodták.

A pipa maga nagyon szokatlan volt. Én ugyan nem láttam, hogy akármilyen gyújtó szerszám lett volna nála, de mikor beleszívtam csak úgy dőlt a kaparós édeskés füst a nyelőcsövemen lefelé. Boldogan fújtam ki a diófák ágai felé.

- Remek pipa ez, én mondom. És ez a dohány. Ezért lemondanék a grogról is!

- Örülök, hogy örül. Az édesapja volt? – kérdezett rá a mesteremre. Ezek szerint itt volt a temetésen is.

- Nem, bár apám helyett volt az apám. – még mindig nem fogtam föl, hogy többé nem látom. Még olyan korai volt elfogadni a halálát.

- Már jobb helyen van. – vigasztalt valami sablonos maszlaggal.

- Honnan veszi? – mordultam rá. Csak a gyász beszélt belőlem.

- Hát én… - merengett el – csak tudom. Ez talán nem elég?

- Hiszi? – értetlenkedtem.

- Tudom. Van különbség. – makacskodott.

- Honnan tudja? Csak két méterrel a föld alatt van. Már a férgeké. Ennyi volt, egy koporsó, meg egy fej fa. Többé azt se tudják ki volt ő.

- Maga most csak a testéről beszél. De én a lelkéről.

- Maga pap? – kérdeztem meg türelmetlenül. Ő csak elmosolyodott, és kifújta a füstöt az orrán.

- Miben hisz? – terelt leleményesen.

- Én? Csak magamban. Utálom a vallásokat.

- Csak nyomorba döntenek, és fájdalmat okoznak mindenkinek. – mondta fejét mélyre hajtva.

- Pontosan! Maga megért! Ott van a keresztes háború. Annak sincs értelme.

- Édes fiam – emelte fel a hangját – te összekevered a hitet, a vallással.

- A vallások a hitből élnek.

- Nem, az istenek élnek a hitből. A ti hitetek élteti a keresztények istenét, és az összes más vallás fejét is. Az emberek nélkül nem léteznének istenek.

- Akkor hát mi vagyunk az istenek?

- Erős megfogalmazás, de ostoba is. Miért akarnál isten lenni? Visszahoznád a szeretteid? Felelősséggel jár egy isten dolga.

- Hát a keresztényeké valamiben hibádzik.

- Ott sem Isten a hibás. Csupán az emberek hite a téves.

- Van jó hit és rossz hit? Ez új.

- Elég szomorú.

- És mi a rossz hit? Hogy az isten nem is létezik?

- A rossz hit, amit mások erőltetnek a világra. Amikor megmondják miben higgy, pedig az egésznek arról kéne, hogy szóljon, hogy mindenki maga találja meg a maga harmóniáját. Ízlik a dohányom? Hát nem kereskedőtől van. Én magam készítem. Nekem ez a legfinomabb. Megkóstolom mások dohányát is, és ha olyan, élvezem is. De örökké kitartok a magam által készített pipa dohánya mellett.

- Érdekes hite van magának. – mosolyodtam el, mert tetszettek az öreg szavai. – Tetszik, hogy nem az a nyomulós pap, aki belém akarja kényszeríteni az akaratát. És a dohánya, ha tényleg maga csinálja… lehet én is megpróbálkozok vele.

- Nem nagy ördöngösség. Csak hit kérdése az egész. – kanyarodott mosolyra a szája.

Még egy darabig ücsörögtünk a padon, csak némán. Én feldolgoztam, amit tőle hallottam, ő pedig… ki tudja. Valami magasztos dolgon elmélkedett. Hogyan váltja meg a világot holnap, vagy valami ilyesmi.

Búcsúként nekem adta a pipáját. Azt mondta „Egy igazán jó pipát az ember nem vesz, hanem örököl. Had adjam hát át ezt, nagyszerű pipa ez, tedd még jobbá nekem.” Különös idegen volt. Akkor papnak tűnt, de az idő előre haladtával, egyre kevésbé láttam valószínűnek. Volt benne valami különleges. Valami nem e világi, de megnyugtató. Úgy hiszem, úgy tudom az nap egy angyal ült le mellém, hogy felemelje a lelkemet a sötétből.

Azóta se láttam azt az idegent, de szavai egész életemben elkísértek…

Az őrület határán

A blog szerkesztés egyértelműen nem az én asztalom, lehet felveszek valami titkár féleséget, mert komolyan megbolondulok, hogy mindent milyen ocsmányul tudok rajta elintézni. És a poén, hogy a bejegyzéseket nem tudom hol kell törölni... Na most megpróbálok egy nőies cselt, és elterelem a figyelmet a hibákról:
(remélem sikerül)

Jörmungandr

Viharos, dühöngő tengerparton, a végtelen gonosz habok mogorván, és bőszen ostromolják a fjordokat. Újabb, és újabb rohamokat indítanak a robosszus falak ellen, melyeket, még ősi istenek húztak, hogy megvédjék a tengertől a szárazföldet. Kavarog a mélység, gyűlölködő masszává sűrűsödve, a sós levegő már marja a légutakat. Az égből kapja a tenger a támogatást, megveszekedett szelek kapják magukra a förgeteget, és csapják neki a falaknak, akár egy hajítógép a kőszikláját.

Ahogy a hullámok becsapódnak, le-lemorzsolva valamennyit a masszív partból, dübörgő csatakiálltással törnek előre. Minden résbe belekapaszkodnak, és nem hagyják, hogy a fal megérje a hajnalt.

Teljesen elszabadul a pokol! Az égből villámok süvítenek le, mint megannyi pontos íjász halálos esője. Dörgések, recsegések, hangos sivítás.

A sziklák tetején, azonban, áll egy alak. Magasztos sziklaszobor, ki gúnyolva figyeli a vad ostromot. Fittyet hány a természet, és az istenek végtelen dühére, és haragjára. Áll ott, talán már az idők kezdete óta, s talán a végéig ott is strázsál, mint egy hazájához hű hadvezér, ki utolsó városa védelmét igazgatja az utolsó lehelletéig.

A villámok fényénél, mint képkockák rakódik össze a szobor lélegzete, mely nyugodt, s néma. Jobb kezére dárdája van bízva, míg balján pajzsa takarja, combtól kulccsontig. A pajzson körbe, egy kígyó van felfestve, mely a saját farkába harap, a gömbölyded vasdarab körül, mely akár a Föld áll a kígyó gyűrűje közepén. Hátán ormótlan kétélű csatafejsze, akár a mesebeli törpharcosok csudás fegyverei. Az alak azonban messze áll a törpöktől. Inkább az óriásokhoz lehetne mérni termetét. Hatalmas szikár, dicső testartású.

Hosszú szőkésbarna haja tincsekben pihen széles hátán. Hatalmas dús szakálla fedi arcát, két oldalt fonatok, melyeket tán gondoskodó női kezek fontak oda békésebb idők alatt. Sisakján két oldalt, akár a szarvak, meredtek az égnek, egy egy hollószárny, kecsesen hátraívelve. Sisakon az orrvédő elért majdnem a két oldalról éppen belógó arcvértekig. Szeme tündöklően kék, eltökélten, és mozdulatlanul tekint előre a fergetegbe.

Mellvért rombuszformájú elemek alkotják, melyek ezüstösen csillannak meg a villámzáporban. Két vállán csak átázott posztó tunika ujjai lógnak ki fáradtan.

A dárdát tartó kezét erős bőrvért oltalmazza a támadásoktól.

Sötétbarna, vízszívta bőrövén apró karcolások, és kopások látszanak, jó régi darab, annyi szent, csakugyan itt állhat már az idők kezdete óta. Balján egy kard díszeleg, az övhöz erősített rövidke kardhüvelybe. Tán tizenöt incs hosszan fedi a hatalmas kétélű, kétkezes bárdját. A kard pengélye meglehet vagy hat láb hosszú. Tündökölve, egyenesen, és méltósággal símul gazdája oldalához.

Markolatát gondosan faragott hurkák ékesítik, talán valamilyen állat csontjából készülhetett. A markolat végén egy medve feje van kiöntve, meghökkentő életszerűséggel elkapva az állat vadságát, és erejét, csupán az arcvonások kidolgozásával. A kereszvas a pengétől kifelé kissé összeszűkül mindkét oldalon, majd a végéig deltoid formában kibővül újra. Mindkét deltoid közepén egy-egy zöld smaragd díszeleg. A kard oly értékes lehet már csak ránézésre is, hogy bármely kufár egy városnyi aranyat adna érte, kérdés nélkül!

Öve tartja meg fekete térdig érő szövetnadrágját, ami körül a szélben hömpölyögnek a bőrvértek, melyek mindegyikén egy-egy sor szegecs van díszítésként. A vért, inkább csak dísz, hisz komolyabb támadástól nem védi a combokat. Azonban vastagtalpú csizmálya köré vastagon göngyölt állati bőr van kötözve körbe, mindkét lábszárán. A kötések alól kilóg egy-egy csillogó szürke fémdarab, valószínűleg fémvértet rejtenek a bőrök. A csizmának csak a vége lóg ki, melyek orrán egy-egy gömbölyű acéldarab éktelenkedik körbe leszegecselve.

Csak áll ott, eltökélten és egy szentet megszégyenítő türelemmel. Az esőből lezúduló, és a hullámokból fel-feltörő víz, már teljesen átáztatatta. A széltől bizonyosan át lehet fagyva. Épeszű ember ilyen időben elbújik háza melegében, vagy barlangja mélyében. De nem ő, dacol mindennel, amivel a dühös tenger, és az őrjöngő ég bünteti. És ő csak áll, és figyel. Egyenesen maga elé. Vár. De mire? Ugorni akar? Vagy azt akarja, hogy lökjék? Hogy a hullámok lesodorják a szikláról és a mélybe rántsák, hol a feledés sötétjébe merülve fullad meg?

A hullámoktól zavaro vízben nem látni semmi életet. Ő mégis azt bámulja. Eltűnődve, megbabonázva, gyűlölettel.

A habok közül egyszer csak borzasztó robbanással előtör egy hatalmas kígyó-forma lény, és tekergőzve üvölt az ég felé, sipító keselyű hangjával.

A férfi izmai megfeszülnek, tekintete eltökéltebbé válik, mint eddig bármikor. Megjött végre, csak ezt a percet várta.

A hatalmas kígyó, körültekintett, és a villámok csapkodása között meglátta az embert, ki őt várja már az idők kezdete óta.

A szörnyeteg termete elképesztő! Széles akár egy több száz éves tölgyfa törzse, feje bika nagyságú! Apró szemei halványfehéren bújnak meg a mély szemgödrök alján, hatalmas lapos orra alatt elővillannak a csontszínű, tűhegyes fogak rengetege! Vaskos nyelvét kiölti, és lehajol a férfihoz, ki dühvel és gyűlölettel tekint fel rá.

Vizsgálja egy percig, -majd örökké valóságnak hat- majd összébb húzza nyakát, és előrecsap, akár a skorpió farka! Döngetve, pusztítva ér a feje a sziklákhoz, felmorzsolva a teljes partot, melynek nekiütközött.

A férfi magasra szökkent, még a becsapódás előtti másodpercben, és az orrára szökkent. Dárdáját megforgatta, majd magasra emelve a szörnyetek két szeme közé vetette, mint halász a szigonyt. A dárda recsegő sikollyal tört darabokra, hegye csorbultan csúszott le busa fejéről.

A kígyó magához térve, megmozdította fejét, de a férfi nem ugrott le, hanem megindult, és elezdett a nyaka felé futni, közbe hátranyúlt, s hosszú mozdulattal, először felfele húta kétélű baltáját, majd a markolatot megragadva kirántotta tartójából, és megforgatva, belevágta a kígyó nyaka és feje határán lévő vastag gallérba. A démoni fenevad eltorzult üvöltéssel kapta a magasba a fejét, a férfi elesett, a kígyó csúszós és sima fején. A rém vadul elkezdett ide-oda csapkodni csak, hogy lerázza magáról támadóját. A férfi makacsul tartotta magát, majd mikor érezte, hogy a balta éle nem fog elé stabilan, lendületett vett, és átpördülve a gallér kis résében, megvetette a lábát, majd kitépte a baltát a kígyóból. Fekete vér csurgott ki, erős halszaggal vegyülve. A rém, érezve, hogy még nincs vége, vadul rázott, még kettőt magán, s a férfi, mint egy rongybaba zuhant le a fejéről egyenesen a partvonal sziklájihoz. Mielőtt becsapódott volna, pajzsát magaelé kapva, először azt vetette a földnek, majd átbukfenccelt bal karján, s hogy ne csússzon hátrább, mint kéne, a baltáját a földbe vágva lelassította a lendületét, míg meg nem állt.

Lihegve, zihállva tekintett felbőszült ellenfelére, ki az előbbinél sokkal gyorsabb támadást indított, ám ezúttal nem csapódott neki a földnek, hanem elsiklott pont előtte, fogaival némi füvet leszakítva.

A harcos, csupán kitért egy szökkenéssel jobbra, és baltáját mélyen a szörnyeteg testébe vágta, majd újra, és újra! Három csapást mért a fenevadra, ki megfeszítette testét, és a negyedik ütésnél lökött egyet a férfin, aki elvesztve az egyensúlyát, hanyatt vágódott!

A kígyó összeszedve magát, fölémagasodott, majd egyetlen dühödt rohammal rázúdult a kiszolgáltatott harcosra!

Utolsó erejével, a férfi, kigurult a kígyó mindent elpusztító csapása elől. A becsapódás olyan erős volt, hogy mellette a föld képes volt annyira megremegett a föld, hogy dobott egyet a férfin, és kisordódott a partig, pont a sziklák szélére.

A bestia felkapta mérgesen a fejét, majd megrázta. Addig a férfi beljebb rohant, nehogy belezuhanjon a vízbe, mert akkor vége.

A kígyó észrevette, és egyenesen nekirontott, minde komolyabb előjel nélkül. A csapás annyira gyorsra sikeredett, hogy a harcon nem tért ki, csak ugrott egyet, hogy a szájába kerüljön, majd leguggolva, baltájával kitámasztotta a szörnyeteg bűzlő pofjáját. Pajzsát két kézbe fogva belevert a szörnyeteg fogaiba, mely ketrecként tornyosulta köré. A fájdalom leírhatatlan lehetett, mert a kígyó felkapta fejét magasra, ettől a harcos, majdnem a  torkába csúszott, szerencséjére, megkapaszkodott a ducában, és fehúzva magát, a pajzsát egyenest a fenevad torkába hajította.

A rémség ettől teljesen megveszekedett! Hirtelen nem kapott levegőt, majd mintha öklendezni akarna. A pajzs, mint csapóajtó vágódott ki, mind azzal a bensőséggel együtt, amit a kígyó felokádott, csakhogy levegőhöz jusson. A harcos szerencséjére a szárazföldre hányta ki. Testét világosbarna, nyúlós, zselés anyag borította, körötte minden hal, és dögszagú volt. Igazi dögletes bűz uralkodott. A köpetben emberi végtagokat, és bennsőségeket is talált. És még valamit, a pajzsát összetörve, és a baltáját, szintén két darabban.

A kígyó már teljesen metébolyult, gondolkodás nélkül nekirontott támadójának, aki a bennsőségen odábbcsúszva tudta csak kikerülni a csapást.

Zihált, és kimerült. Izmai fájnak, teste minden izülete sajog. Szédül a szagtól, és a levegőhiánytól. De a kezei, és a lábai továbbra sem állnak meg, s bal kezében már ott is van baltája csonka, s minden erejével a szörnyeteghez vágja.

A dobás pontos, de nem végzetes. A szörnyeteg vasta bőrébe áll, nem messze a bal szemétől. Vadul rikkant, majd nekiront. A férfi csak elrugaszkodik, és a következő pillanatban már a fején landol, kezében a hatalmas kardjával. Két kézzel belevágja mélyen a rém fejébe, éppen a két szeme közé, s nem engedi el a markolatot.

Pedig a bestia vadul tépi, szaggatja fejét a fájdalomtól.

A harcos erőt vesz magán, és egészen a markolatig előretolja a pengét, mikor lépést talál a kígyó fején. A szörnyeteg mozgása lelassul, ő maga egyre veszetebbül övült.

A penge rotyogva hatol át a koponyán, és behatol a puha zsíros agyba. A férfi még megfordítja a pengét. Karcog a csont, és az acél, és fröcsög ki a dögletes fekete vér. A kígyó feje dübörögve hull le a partra.

A férfi lihegve, térdenállva elkezdi kitépni ellensége fejéből a kardot. Átfagyva, véresen, és mocskosan áll legyőzött végzete fején.

Kardját a magasba tartva, az orkánt, és a szelet, és minden morajlást, és dübörgést átdübörögve üvölti el győzelmi kiáltását, melyet a Föld túlpartján is hallani lehet.

Érdekes...

Éppen itt az ideje, hogy egy kisebb sorozatot is a nagyérdemű elé vessek. Minden nap jön belőle új rész. Ha mégse, hát pereljetek be. Komoly támadásra e téren nem számítok.

A mester

Igazi ítélet idő ostromolja Deporte városát. A vihar erejű szél, bömbölve süvít végig a fák ágai közt, megcsavarva az öregeket, mint kérő a lányokat a bálban. Sokan nem bírják a tempót, beletörődve hasalnak el az orkán pusztító táncától. Villámok cikáznak, ezernyi betűt az égre rajzolva, mit emberi szem nem ismerhet fel, ezt csakis az istenek, vagy valami más ember feletti lény értelmezi. De könyvtárnyi szót felcirkálnak az égre, és mintha felolvasnák, fül süketítő ordítással kíséri a mennydörgés. Mind e mellé a pohárnyi víz tartalmú eső cseppek már amolyan elvárt tartozékok. A szél bele-belekap a hatalmas cseppekbe, és ide-oda szortírozza őket. Keresztbe, vízszintbe, ömlik az égből az áldás, ki tudja miért kapják! A természet düh kitörését ember jobb szereti az általa elkészített házak biztonságos távoljából megfigyelni. Senki nem jár a falatnyi városkában. Miért is tennék? Nem ostobák, hogy belemenjenek a pusztító kavalkádba. Nem ér semmien cél annyit, hogy bőrig ázzanak, szélben fázzanak, és még esetleg egy villám is agyonüthet bárkit odakinn. A városka utcái kihaltak, de zajosak. Pontosabban egy alak azért még van olyan vakmerő, hogy ilyen időben is folytatja útját. Robosszus termetű, széles háttal, magas növéssel. Igazi óriás! Vészjósló, és fenyegető. Nem is lehet ember, aki ilyen időben sétálgat az utcákon. Egy házhoz tér ki, vastag faajtaján dörömböl furkós vándorbotjával. Hátán batyu, csurom víz. Valamiféle hatalmas bőrkabát védi testét, már amennyire ereje bírja. Csukjáját a szél nem borzolja fel. Arca fedve marad, még a villámok fényözönében is. Valóban kísérteties, nem e világi külseje van az idegennek. Eltellik egy kis idő, választ nem kap belülről. Nem mernek, még csak az ablakok közelébe se menni. Hátha egy démon, és mindenkit elátkoz! Tovább áll hát, hogy menedéket leljen a vihar elől. Az ilyen viharok általába csak órákig tartanak, ez pedig még csak most zendített rá. Ekkora hév nem tarthat sokáig, hát el is tombolja a természet pillanatok alatt. A vándor szálláskutatása még mindig hiábavaló. Sehol nem nyitnak neki ajtót, van, ahol még ki is szólnak neki, hogy hordja el magát. Ez ám az emberség. Mikor már majdnem végig érne a falun, elér a kovács házához. Frank McTurner, remek kovácsmester, mindenki hozzá járatja a lovát patkolni, sőt, háború ideje alatt még fegyvert is készített a helyieknek, hogy megvédjék magukat a fosztogató katonáktól. Igazi hazafi, és bölcs ember. S az idegen kopogása meg is hatja. Ajtót nyit neki, s betessékeli. - Jöjjön kérem, láttam senki sem szánta meg, hát ne haragudjon rájuk. Elég megfáradt városka ez, sok búval, és szomorúsággal. – Az idegen csak némán beljebb lépett egyet, arca nagy részét még most is fedte a csukjája. Borostás arca, és cserepes ajka azonban már kilátszott. Mély, dörmögős hörgő hangon csak ennyit kérdezett: - Egy fél éjszakára, megszállhatnék az istállójában? – majd egy tasakot akasztott le derékszíjáról – Megfizetem – folytatta, majd kinyitotta robosszus kezeivel a tasakot, ami tellis-tele volt ezüstérmékkel. Legalább ötven, ha nem hetven! - Na de kérem – tette Frank mester a vállára a kezét, és enyhén meghúzta maga felé – én nem fogadhatom ezt el, jöjjön csak be, van egy üres szobám ággyal. Hozok valami törölközőt, szárítkozzon meg. A kályha mellett megtudja szárítani a cók-mókját. – Az idegen még mindig nem szólt, csak megindult a mutatott szoba felé, útközben a faasztalra tette a tasak ezüstöt. A vihar odakinn nem csillapodott, és csak tépte, szaggatta a városka házikójit. Mindenki imádkozott, hogy csak le ne szakítsa a ház tetejét, állományba kárt ne tegyen. Dühöngjön, de bajuk ne essen! Már jócskán benne voltak az éjszakában, mikor a mester már nem bírt tovább aludni, és kiment az ebédlőasztalhoz. Az asztal végében ott állt a hatalmas kályha, csak úgy hányta a meleget a lakásba. A hosszúkás asztal közel állt az egyik falhoz, és a kályha mellett akadt egy szék. A széken ott ült a befogadott idegen, mint egy démon, aki várja a mestert, hogy üzletet kössenek a lelkéért. Csak ült ott némán, és pipázik. Hosszúkás ébenfapipa, kicsi tűztérrel. A dohány vörösen izzik, kis szálban füst folyik a plafon felé belőle. - Tán maga sem tud aludni? – kérdezte a mester. - Nem aludni jöttem. Nem ezért utazok. – Mondta dörmögve a sötétbe burkolózva. A mester gyújtott három gyertyát, az asztal közepére tette, az asztalhoz húzott egy széket, és kényelembe helyezte magát. - Akkor, miért utazik? Aludnia mindenkinek kell. - Mi a foglalkozása? - Nekem? Kovács vagyok. A műhely ott van hátul- Szereti ezt csinálni? - Én biza’ szeretem. Még az apám tanított meg mindenre, őt pedig az ő apja. Én már a hatodik generáció vagyok a családomból, aki kovács szakmával foglalkozik. - Hol az ön tanítványa? - Úgy érti, a fiam? - Meg fog szakadni a vér vonal? Frank nem válaszolt. Csak némán bámult maga elé. Elveszett a bú gondolataiban, amelyek nap, mint nap kínozzák. - Maga befogadott. Pedig akár gyilkos tolvaj is lehetnék. - Azok elbújnak a vihar elől, akár a patkány. - Maga talán patkány? Ön sem áll kinn a zuhatagban. - Tudja, hogy értem. Nincs fiam. – tért vissza az előző kérdésére – Vagyis, már nincs. - Ön pipázik? – döntötte meg kicsit felé a pipáját. - Nem kérem. Itt mindenki pöfékel, de én nem szeretem. Fojtogat a füstje. De az öné más. Kellemes az illata. Barack, vagy alma. De biztosan valami gyümölcs. - Emlékezteti önt valamire ez az illat? - Csupán kellemes érzésem lesz tőle. - Megkóstolhatja. Ezt magam keverem. Annyi van belőle, amennyit én akarok. Van is pipám, ha érdekli. - Hát jó, legyen, de csak mert ez most nagyon elkezdett érdekelni. – mondta beletörődve, majd elvette a kezét az asztalról, és meghőkölt. Egy kis tasak, és egy ugyanolyan ébenfa pipa, mint az idegené hevert ott, ahol az imént a kezét tartotta. Kicsit megijedt. Nem tudta mire vélni. De a kíváncsisága meggyőzte. Töltött egy kis dohányt a tűz térbe, majd elkezdett tapogatózni. - Nincs gyújtósom, a gyertyából meg félek belefolyik a viasz. – ahogy kimondta a vándor előredőlt, kinyújtotta a karját, és odamutatott a pipához. Az ujja körül a levegő elkezdett perzselődni, majd meggyulladt a mutatóujjának legfelső ujjperce. A mester annyira meglepődött, hogy felsóhajtott, és csak tágra nyílt szemekkel bámulta a csodát. Levegőt alig bírt nyelni, de azért szívni kezdte a pipát, és a dohány lassacskán megperzselődött. Az első szippantást követően hangosak krahácsolt, majd egy kevés füstöt, és kiköpött. Meglepődése, és izgalma egészen új fokra hágott. A pipa íze egyáltalán nem kátrányos, vagy kaparós. Mintha édes hegyilevegőt szívna magába. Pont, mint amilyet gyermekkorába még az apja kovácsműhelye mögötti kis erdőbe. Egy könnycsepp kicsordult szarkalában barna szeme sarkán, és mámoros mosollyal el is feledkezett a különös tűzgyújtási technikáról. - Mondja csak. – szólt végül, kicsit magáhoztérve – mégis, ki maga? Az idegen csak ült tovább némán. Néha a sötétből kigomolygó füstfelhő jelezte, hogy még lélegzik. Majd egy szó nélkül kinyújtotta a karját, és az ujjai közt ismét elkezdett forrósodni a levegő. Ismét megyújtotta a gondolatával a saját kezét. A lángok, akár a kis pajkos tündérek, táncoltak a vaskos ujjai közt, egészen elvarázsolva az öreg kovácsot. - Tudja, északról jöttem – kezdte el dörmögve – onnan, ahol örökké a fagy, és a hó az úr. Egy ilyen vidéken, az embernek csak egyetlen lehetősége van, hogy túléljen. Ha tud tüzet gyújtani. Minden ember veszélyként tekint a tűzre, mert az megégeti, és elpusztítja. Senki sem engedett be a házába, mert félt. Ismert, látott már, és tudta jól mi vagyok én. Frank, maga fél tőlem? - Honnan tudja a nevem? - Maga nem fél tőlem, mert ismer, és használ. Nap, mint nap a megélhetéséért kezeli a tüzet, és már nem fél tőle, hanem a munkatársának, a barátjának tekinti. - Mindez olyan hihetetlen – mondta ki Frank akaratlanul miközben az ártatlan táncát bámulta az idegen ujjai közt lobogó lángoknak. - Én láttam mindent. Én ott voltam. Szörnyű, ami a fiával történt. Igazán nem ezt érdemelte. Frank elsírja magát a fájdalomtól. - Megtudtam volna akadályozni – zokogta – de féltem. És most is félek. Öljön meg! Égesse fel mindenem! Én ezt az életet nem érdemlem meg! - Emészti magát a múlt miatt, akár ez a kevéske láng itt a kezemben. Alakítsa a tüzet vízzé! - Micsoda? – hökölt fel a zokogásból. Arcán csillogtak a könnycseppek, kezével törölgette a kicsurgó taknyot ajkáról. - Amit az emberek nem tudnak. Hogy a világon minden egy és ugyanaz. Minden egyből indul, és eggyé tűnik majd tova, ha az ideje lejárt. Nincs fehér, nincs fekete. Nincs jó, nincs rossz. És nincs tűz, és nincs víz se. A vihar pusztít, de a kidőlt fák helyére új hajtások kerülnek, amik megerősödve egy nap túltesznek elődjeiken. És a tüzet igenis lehet vízzé változtatni – mondta, majd összecsukta a kezét, mire az ujjai réseiből víz csurgott elő. - Ezt meg hogyan…? – esett le az álla a mesternek. - Köszönöm, hogy befogadott Frank McTurner. Változtassa a tüzét vízzé, és lelje meg a harmóniáját. – mondta az idegen, majd Frank az ágyában találta magát, hogy éppen ébredezik. Csak álom volt? Az egész? Lehet nagyon sokat evett lefekvés előtt, ettől ez a különös álom? Fejében millió gondolat tombol, de ő erőt vesz rajtuk, és kirohan az étkező asztalhoz. Az ablakon napfény szűrődik be, a tűzhely már kialudt, néhol egy-két parázs szem hunyorog álmosan. - Álom volt. Biztosan. - Mondta ki hangosan, hogy megbizonyosodjék róla. Ám az asztalra tekintve megfagyott a vér az ereiben. Ott találta tasak ezüstöt, a dohányos táskácskát, és az ébenfapipát. A különös látogatót többé soha nem látta.

Menni kell tovább

Mielőtt még abba hagynám megint a blogfrissítést, gyorsan erőt veszek magamon, hogy kicsit ne kelljen a sok hülye és fölösleges dolgokra odafigyelnem. Kikúrt jó idő van, és ez eszembe is juttat egy régi történetet. Valahogy így szól:

Beszélgetés A pufók hölggyel

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Pedig ma volt! Az iskolában ücsörögve, lényegtelen dolgokkal traktálva padtársam mégis egy kis színt villantott az amúgy fekete-fehér tanítási rendbe.

Egy könyvet vett ki a táskájából, azzal az ürüggyel, hogy magam szeretem ezt a fajta időelfoglaltságot. No, nem az olvasást, azt leginkább kerülöm. Még az enciklopédiákban is csak a képeket csodálom. Leginkább a szerző nevén akadt meg a halál-fekete szembogaram: Edgar Allan Poe! Örömömben kikaptam a kezéből, és mohón nekiestem az egy sérült lelkű ember elméjéből fogant, lebilincselő történeteknek. Ez közel egy történetet jelent. No, de én íródeák lennék, nem holmi olvasódeák! Nekem írnom kell tudnom gyorsan, olvasnom szerintem nem is nagyon.

Áh de elég is a kitérőből. Annyit kell tudni az időszakról, hogy eléggé nehézkesen fog az írói tollam. Önbizalmam honnan is fakadna? Hisz csak ismerős látta irományaimat, azok pedig akaratlanul is vajlelkűek a kis tökfejjel.

Ötletem még csak lenne bőven! De ezek általában csak tetszetős gondolatfoszlányok, melyeket bomlott elmém, és általam meggyötörtnek hitt lelkem fabrikál mámoros öntudatlanságomban.

Sokat segített nekem egy kedves személy – kinek hogy tetszik, akár múzsának is szólíthatja – bár én inkább csak a „Pufók Hölgynek” nevezem.

Inkább elmesélem a történéseket!

Egy nap mikor sétáltam haza az iskolámtól – mely egy köpésnyire van otthonomtól – gondoltam egy csavarosat, és letértem a járt útról. Nos, a mondással ellentétben, szerintem semmi baj nincs abban, ha valaki ismeretlen utakat is megjár, pláne ha szó szerint!

Az út természetesen kerülőút, és beletart egy fél órába, az én lépteimmel. Erről az ösvényről annyit érdemes megemlíteni, hogy a város uszodája mögé ér ki. Azonban ez csupán egy földes-út, melyet aszály idején is autó méretű pocsolyák szegélyeznek. Mindettől eltekintve pedig nem ritka erre az illegálisan lerakott szemét, a kóbor kutyák, sőt az útonállók sem! Az iskola felől tekintve jobbról a vasút határolja, balról pedig egy örökké komor bozótos, tele szúrós és mogorva akáccal. A bozótos után a város patakméretű folyója. A terep nehezen járható, és elég mocskos. Szerencsére engem ezek a tényezők nem szoktak visszatartani. Amint a meglehetősen piszkos utamat jártam furcsa zajra lettem figyelmes az egyik bokorból. A hang gazdája csakhamar megmutatta magát, és őrjöngve, habzó pofával rontott ki a cserjés rejtekéből! Egy hatalmas fekete kóbor kutya! Szemei vörösen izzottak, pofáján pedig habzott a vér. Bundája bűzlött az összeragadt, és alvadt vértől, és mintha látni lehetett volna az auráját. Határozottan félelmetes, és sötét. Egyszerűen elvesz minden reményt az embertől egyetlen pillantásra is. A bestia fenyegetően, lapockáját magasan tartva, fejét leszegezve poroszkált felém, s gyűjtötte az erőt hátsó lábaiba, hogy rám vethesse magát.

A halálos ugrás azonban nem következett be! Mikor már épp elkezdett lepörögni a szemem előtt az életem egy különös lobogó hangra lettem figyelmes.

Mint mikor valaki a spray-s dobozt darazsak kiirtására használja egy öngyújtó segítségével. Gáz szagot persze nem éreztem, de a szememet nem mertem levenni támadómról, így bíztam benne, hogy csak a pokol kapuja nyílt meg mögöttem a maga megszokott komótos, mindent elemésztő lángjaival. Már vártam, hogy a boggart¹ elragadjon, s bűneimért szenvedjek az idők végezetéig.

A halál elmaradt.

A vöröses fény kifakult, s egészen fehérré változott. A fekete kutya felébredt vad dühéből s, talán mert fontosabb dolga akadt vagy, talán mert sokkal rosszabb jön a hátam mögött, de eliszkolt a bokorba, melyből egy fél perce ugrott elém. A mögöttem levő mennyei fény elhalványodott, mint előtte a vörös bátyja. Édes illatot szimatoltam, mintha az aszálytól poros utcákra friss, és hűsítő eső hullana. Meglehetősen bizsergető érzés fogott el a rekeszizmomban, mint mikor egy csinos lány kacéran az emberre mosolyog. Úgy éreztem, amit ez a fenevad elvett tőlem, most szép lassan visszatölti belém ez a különös, mennyei tűz.

Bátorságom lassacskán erősödött, akár egy kisgyerek beszéde, s lassan meg mertem fordulni.

Egy idősödő molett hölgyet tekintek meg ott, ahol az imént magát Rafael arkangyalt véltem leszállni a mennyekből, hogy megvédje lelkemet az örök tűztől!

A nénikének pirospozsgás kerekded arca, és barátságos, megnyugtató mosolya van. Kerek pofazacskójától úgy látszik, mintha nem lenne nyitva a szeme. Ébenfekete rövid-göndör haja van. Fehér virágos tunikát visel, élénkzöld övvel, melyet aranymintával díszítettek távol keleti motívumokkal. Hófehér szoknyáján, a tunikán látható virágminta köszön vissza, mely leginkább a cseresznyefa virágára hasonlít, vörösbe. Lábán hófehér zokni, és csontszínű saru. Kezeit a bő tunika ujjaiba rejti.

- Ki maga? – kérdeztem meg, majd meglepődtem, honnan van ennyi bátorságom. Az anyóka nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott, majd megindult felém. Mikor odaért felfedte kezeit, melyek egyszerű öregasszonyéhoz hasonlóak. Megérintette arcomat, s ez az érintés egy másik dimenzióba lökött. Mindenhol békét, és megnyugvást éreztem a lelkemben. Fejemben legtöbbször kaotikus világ tombol. Csak a káosz, még magam sem értem, miért nem csavarodtam be eddig. Az össze-visszaság elcsitult, s fejemben csak egy kép látszott, egy zöldülő dombon egy hatalmas öreg tölgyfa, mint a béke, és a nyugalom egyik nagyszerű szinonimája.

- Benned ott rejlik a lehetőség, és nem félsz az ismeretlentől. Bár zárkózott vagy, és nem szereted a változásokat. – szólalt meg, édesded hangján.

- De mire? Mihez van bennem lehetőség? – mutattam ki értetlenségem.

- Hogy beszélj az emberekhez. De nem, mint egy szónok. Vagy mint egy próféta. A te evangéliumod a történetekben húzódik. A történetekben, melyeket az emberek a tábortűz mellett adnak át egymásnak. Amelyből tanulnak, amin szórakoznak, kikapcsolódnak. Egy szóval, amit szeretnek.

- Összekever valakivel. Én még csak tehetségesnek sem vagyok tehetséges. Mert kaptam kritikát, - ami meglehetősen jól esett – még nem leszek egyből Edgar Allan Poe!

A pufók hölgy csak mosolygott.

- Az nem rossz, ha mindig a tökéletesre vágysz, és el akarod érni. De ne akard azt betegesen elérni, különben felemészt, és elpazarolod a tehetséged.

- Ötleteim vannak. De nincsenek kiforrva. Kéne egy csók a múzsától. De neki biztos híresebb embereket kell menedzselnie. Én ráérek. – lesütöttem a fejem.

Az pufók hölgy tett még egy lépést, s lágyan megfogta a két orcám, majd egy puszit adott a homlokomra. Szememet csukva tartottam, s tisztán láttam a gondolataimat. Az öreg tölgy hirtelen elkezdett himbálódzni, majd a kék ég is elkezdett nyüzsögni, és a fejemben ismét ezer meg ezer gondolat tolongott, mint a postán az emberek hó elején.

Mire kinyitottam a szemem a pufók hölgynek nyoma veszett. Egy vonat kürtje rázott fel végleg az álomból, s leráztam magamról a kábulatot, majd gyors léptekkel hazatértem, és megírtam ezt a történetet.

Ismerettségek

Nos eljött a tavasz, és vele a szép, és meleg idő. Ilyenkor az emberek kijönnek a kuckóikból, és újra felfedezik a körülöttük levő világot. Személy szerint nem vagyok oda a melegér, vagy egyáltalán a tavaszér. Ilyenkor mindenki bezsong, és tiszta idióta lesz! Bezzeg a jó öreg hideg, és zord tél! A maga komorságával, és szépségével. Az kéne ide egész évben... Na de sok mindent kéne, mint például kritizálni, már ha olvassa ezt a szart egyáltalán valaki...

A druida

Mióta a világrajöttem, minden úgy ment, ahogy a falumban az öregek, a harcosok, a szüleim, és a druidák mondták. Persze nem szó szerint, de valamelyest felülírhatatlan volt a szavuk, különösen a druidáknak. Különc vénemberek, akik talán azért, hogy ne kelljen adózniuk, vagy azért, hogy ne kelljen katonáskodniuk, de elmentek papnak, és az isteneinknek szentelték életüket, hogy naphosszat gyógynövényeket kutassanak, és régi versikéket kántáljanak.

Én a magam részéről apám, és a bátyám nyomdokába kívántam lépni, így gyermeteg fejjel. Hisz mi más akarna lenni egy kis suhanc, ha nem világhódító hős harcos. Ki megvédi a kelták becsületét, népét, hazáját, és családját!

Nem vonzottak soha a vallási dolgok, elfogadtam, hogy vannak istenek, és felettünk állnak, sose kérdőjeleztem meg egy próféciát se, és vitára se szálltam senkivel a faluban. Minden hónapban végigültük az áldozatot, és elkántáltuk a magunk betanult imáit. Azonban mende-mondák jártak a falut övező Farkas hegyről.

Azt beszélték az öregek, hogy ott él a félelmetes Bragi, akit a faluból jó négy-öt emberöltővel ez előtt száműztek istenkáromlásér, és feketemágia használatáér.

A druidák tudása szent, és titkos. Soha nem írnak le semmit, de a fülbemászó dallamokat is, csak kőkunyhóik kerek sarkaiban mormolják. Nagyon zárkózott egy vallási vezetőség, ha engem kérdeznek.

Ahogy cseperedtem, egyre többet hallottam erről a Bragi nevű „fekete druidáról”, ahogy az öregek beszéltek róla.

A druidák mindig fehér köpenyben mutatkoznak, ők a fénye az isteneknek, kik a tudást hivatottak elhozni közénk egyszerű halandók közé.

De ha valakit fekete mágián, vagy istenkáromláson kaptak, azt a legjobb esetben, csak száműzték. Az a hír járta, hogy Bragit is ki akarták végezni, de a sebei rögvest beforrtak, s ő sárkánnyá változott, és elrepült egyenesen a Farkas hegyre. Azóta gyerekeket ijeszgetnek vele az idősebbek, ugyanis látni nem látta még soha senki.

Pont ahogy én is hiányoltam valamit a mi druidáinktól. A varázslatot. Ha akkora spirituális vezetők, ők ugyan miért nem képesek varázsolni?! Ha képesek istent megidézni, miért nem teszik? Miért nem irányítják az időjárást, hogy jó termésünk legyen, miért nem űzik el a rómaiakat, hogy békében éljünk?

Hiányos, és megfoghatatlan vallás ez, ha engem kérdeznek, nem is tudott engem sokáig lekötni.

A harcokban mindig több elevenséget láttam. Azokat kézzel foghatónak tapasztaltam, hihetőnek. Nem voltak talánok, meg hiszemek. Csak a nyers valóság.

Már a huszas éveim küszöbén járhattam, mikor megesett velem ez a történet, amit most megosztok veled…

A testvéreimmel együtt éppen egy őrjáratból igyekeztünk vissza a faluba, mondanom sem kellett, hogy öt embernek nagyon halkan és sebesen kellett közlekednie az erdőben, nehogy belebotoljon egy római őrjáratba, és ők tudósítsanak rólunk, nem pedig fordítva.

Elértünk egy kis patakhoz, csöndesen csordogált benne a kristálytiszta hegyi-forrásvíz. Kicsit megpihentünk, ugyanis már éppen akkor három napja, egy lépést nem lassítva kőröztünk a falu körül úgy jó harminc mérföldes sugárban.

Így kellet, így volt biztonságos.

Ahogy ott ültünk a patak partján, s szarvasbőrből készített kulacsainkba friss vizet töltöttünk, egyik társam neszre lett figyelmes. Többse kellett, mint a nyulak, ha megérzik a vadász szagát, bepattantunk a bokrokba kis csörtetéssel.

A pataknál egy különös fekete alakot pillantottunk meg. Görnyedt, és csoszog. Biztos valami öreg, de mit kereshet itt, ilyen távol a falutól.

Ami a különös volt benne, hogy nem volt ismerős. Azaz egy valami mégis. A botja. hosszan fölé emelkedett, s göcsörtös, bütykös végében, mintha egy kő díszelegne. Akár a falunk fődruidájának, Fobónak. De ez a fekete köntös aggodalomra adott okott. Ott állt környedt púpos hátával, a parton, és kinyújtotta aszott, fehér, ráncos kezeit. Újjai, akár egy fa ágai, kissé élettelenül nyúltak a patak fölé. Amit ez után láttunk, csak évekkel később sikerült teljesen feldolgoznom. A víz egyszerűen megemelkedett az öregember keze felé és, mint egy kígyó a kulacsába csavarodott. Az egész nem tartott két percig, de mind reszkettünk a félelemtől.

Tudtuk jól, hogy ki ez az öreg. Ő a félelmetes Bragi! És ha észre vesz minket, felszaggatja mellkasunkat, és kieszi szívünket, míg mi csak üvöltünk a fájdalomtól.

A katarzis elmaradt. Az öregember, ahogy előkerült, úgy el is tűnt. Percekig levegőt is alig mertünk venni. Mikor már tiszta volt a levegő, kicsit meg mertünk moccanni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de én óráknak éreztem. Lassan feltápászkodtunk, és mind szégyeltük, de megijedtünk egy öregembertől, mi a nagy hős kelta harcosok…

Épp megfordultam vissza a fától, mikor könnyítettem magamon (csoda, hogy nem magam alá) mikor megfagy a vér az ereimben. A fekete árny ott áll két testvérem közt, ők megbabonázva mereven álltak vele szemközt. Másik két társam még a földön szedelőzködött, mikor észrevették, de már késő volt.

Négy testvérem sikítva ordítva fetrengett a földön, szemükből izzó zöld fény sugárzott. És ők csak üvöltöttek, hisz a fény égette ki a szemüket mindnek.

Az életem is lepörgött a szemem előtt, s már vártam, hogy nekem is kiossza a büntetést, hogy megláttam, a varázslat alábbfagyott.

Testvéreim, harcos bajtársaim, mind halottan nyúltak el előttem.

Előtte is volt pár csatám, ekkora már tartottam atyám fejét kezemben, s kerestük együtt bátyámmal kacarászva bal karját, de ennyire még egy szerettem elvesztése nem fájt ennyire, nem tűnt ennyire hiábavalónak.

Elborította agyamat a lila köd, s kardot rántottam, egyenesen felérohanva, égtelen ordítással, azonban csakhamar meghátráltam, kardom fejem fölött vörösen izzott, s a markolata perzselte a kezemet. A fájdalom győzött, és én eldobtam a kardom.

Térdre rogyva vártam, hogy bevégezze elkezdett mészárlását. Ő azonban csak bámult. Arcát nem láttam a csukjától, de tudtam jól, hogy engem méreget.

Végül lassan felemelte szottyadt kezét, és lehúzta arcáról a csukját. Hosszú, hófehér szakálla, borzas szemöldöke, és szépen kifésült ősz haja van. Szeme ezüstös fényben tündöklik, és bár egy szörnyűséges arcot vártam, egy egész jóképű öregember állt előttem. Észre sem vettem, hogy kiegyenesedett, és majd öt láb magas is meglehet!

- Nincs értelme – szólt hozzám morgós köszörült hangon.

- Miért tette? – néztem rá könnybe lábadt szemmel.

- Gyere velem. Minden kérdésedre választ kapsz. – mondta, majd elfordult, de fejét visszafordította, míg én tápászkodtam fel – Mindre.

Az úton kavarogtak fejemben a gondolatok, és az érzések. Hova visz, mit akar velem, gyűlölöm, nem értem. Zsongott a fejem, és türelmetlenül masíroztam a szükséges tíz láb távolságot megtartva mögötte.

Természetesen egyenesen a Farkas hegy tetejére vitt.

A látvány egészen meghökkentett. Egy meseszép liget várt ott, ahol a halál lakhelyét vártam látni! Zöldelő fák, illatos virágok, a kavicsos utat csíkban követték. A fák között vagy száz madár vallott szerelmet, s a fák között egy kis kútból csörgedezett hűs víz. Olyan víz melynek illatát is lehetett érezni. Félelmem, dühöm, bánatom, és egyáltalán minden rossz érzésem, vagy gondolatom a ligeten kívül rekedt.

Harmóniát éreztem magamban, és a lelkemben. Azóta se éreztem olyat.

A liget mélyén egy kis fakunyhó állott. Jobbján hatalmas stócban tüzifa felhalmozva, balján kis féltető, tűzhellyel.

A ház maga nem kísérteties, mint inkább kedves, és hívogató. Egész egszerűen szabadnak, és boldognak éreztem magam azon a helyen.

A ház előtt egy kis pad volt. Ő maga oda telepedett le, nekem mutatott egy tönköt, hogy azt görgessem oda, ha le akarok ülni.

Helyet foglalva még egy darabig bámészkodtam, mert a gyönyörrel nem tudott jóllakni a szemem. Köntöséből elővette a kulacsát, és leszedte a kupakját. Medvefogból készült, ha jól láttam. Kiöntötte a vizet, amit még a patakból varázsolt bele. A víz különös kör alakot vett fel, de szabályosat.

Köntöséből előkapott egy pipát, régi rongyos darab, mintha meg se faragták volna a gyökeret, amiből készült. Kicsi dohány szórt bele, és elkezdte szívni. Két szívás, és füstöt fújt ki dús szakálla mögül.

A dohánynak kellemes méz illata volt, olyan tisztán emlékszem rá, hogy még most is itt van az orromban.

- No, - mordult meg – kérdezel-e már, vagy csak tátod a szádat. – Kényelmes volt a bámulás, el kell ismernem:

- Őszintén meglepett. – nyőgtem ki végül, mikor államat megtaláltam valahol a lábamnál.

- Ezt mire véljem? – nézett rám szúrós szemmel.

- Elnézést, de maga a – itt megakadt a szavam, mert újra átfutott a gerincemen a pajkos félelem – a fekete druida, Bragi? – ráharaptam ajkamra, az izgatottságtól, bár ezt akkor nem igen vettem észre.

- Hát mit hallottál te rólam, hogy ennyire rettegsz? – kérdezte recsegve.

- Csupa rosszat, nagyságos úr! – meghunyászkodtam, de a félemem még rosszabbra is képes, ha van mitől félni.

- Például? – dörmögte a pipáját rágva.

- Hogy maga gyerekek húsát eszi, és hogy szűzeket mocskol be. Meg hogy maga a sátán cinkosa! – valamiért szókimondó lettem, az öreg teljesen megbabonázott.

- Ha-ha-ha! – kacagott fel, meglepően jóízűen – Érdekes fiam. És te? Elhiszed-e mindezt? – kérdezett szemében valami különös, és megnyugtató, jóságos csillogással. Nyeltem egyet, mert azért még ott masszírozta a hátamat a borzongás.

- Azok után, amit ma láttam. Sajnos el kell, hogy higyjem.

- Tán tetteimre kívánsz választ kapni? – dőlt kicsit hátra, mintha kikérné magának.

- Ők jó emberek voltak. A testvéreim. Testvérkén is szerettem mindet. Nem bántottunk mi még soha se gyengét, se beteget. Miért voltak útjába, s engem miért fogadott házába? – Szemem lesütöttem, s a bánat is megtalált a varázsliget mélyén. Keserűen szorongatta szívemet, s én küzdöttem a kicsurranó könnyekkel. Az öreg fújt egy nagyot, a füstben, mintha egy hollórajt vettem volna észre. Tőle ez már nem is furcsa. Bár még mindig lenyűgöz.

- Bragi – mordult meg – rég nem hallottam már a nevem. Te megszólítottál Heimdall, hát én is kimondom a neved. – megakadt a lélegzetem. Honnan tudja a nevem? Sose kérdezte, társaim pedig nem mondták, mikor találkoztunk.

- Az ember – folytatta – a természet része. Aki tud a természetben olvasni, a fákban, a madarakban, a kövekben, a földben, az tud az emberekben is, akár kelta, akár római, akár harcos, akár csak egy szakács. Az emberek nem rejtik el a gondolataikat. Mindent kiírnak a szemükre. A tekintetük mindent elárul. Azért égettem ki a szemüket, mert a felfordult a gyomrom a gondolataiktól.

- És mi van az enyémmel? Én is azt gondolom, amit ők is. Azt hiszem, amit ők is. Miben különbözök én tőlük? – hirtelen bevillant, mint egy nyakleves, de akkorra már ő is rákezdte:

- Miért nem látok csodákat az életben? Mindig csak a történeket hallja az ember, de hol a bizonyíték? Kik vagytok ti druidák, miben higyjek, amiről semmit nem tudok? – Az öreg szóról szóra felolvasott a fejemből, a gondolataimból. Megijesztett, de nem tettem semmit. Mit is tehettem volna. Különben is, egyetlen érzés mindent el tudott ideig-óráig nyomni bennem. A kíváncsiság. Ki ő, mit tudhat, átadja-e valaha valakinek?

- A kérdéseidre, nem adhatok választ. Nem mindre. Vannak-e csodák? Vagy csak, ha hiszünk benne? Akkor az aki hisz, látja, a többi meg nem? Vannak-e istenek, vagy magunk vagyunk? Mi értelme ezeknek a kérdéseknek? A rómaiak kérdezik valaha is őket? Nekik fontos-e, hogy miben hisztek ti ott lenn a sötétben? Csak a véretek, és a földetek érdekli mindet. Teljesen mellékes, ki miben hisz, vagy milyen csodáért imádkozik.

- De maga tud varázsolni! Maga meg tudná menteni a népem! Miért nem segít rajtunk? Gyengülünk! Napról-napra! – ekkor már nem bírtam tovább, és patakokban folytak könnyeim. Az öreg komoran méregetett tovább. És füstölt.

- Te pipázol? – kérdezte egyhangúan.

- Én, igen. – válaszoltam, hiszen apám halála óta ha időm engedi, gyújtok egy két órásat. Elővett a köpenyéből még egy pipát, szürke, de ez is viharvert, akár az övé.

- Mikor még hajtás voltam – kezdte el tömni – mindig ezt szívtam. Jól kiégett, nem fogsz csalódni. – átnyújtotta – szívd csak meg, már parázslik. – szívtam belőle egy jó mélyet, és minden búm elillant. Újra az a harmónia, amely az ideérkezésemkor is jelen volt. Az íze akár a méz, de érezni a füst égetését is, ami bomlasztja tüdőmet.

- Remek dohány, kérem ne haragudjon. – szégyeltem el magam a felfortyanásomér.

- Semmi baj fiam – hunyta le szemét, mintha aludni akarna – ti ott lent sok rossznak vagytok kitéve. Egészen elvadultatok gyermekeim. De nem hibáztatlak bennetek.

Olyan korban éltek, hol ember embernek farkasa, s a béke már csak a históriás énekekben szerepel. – Egy pillanatra összeszorult a szívem. Egy a hegyekben élő remete, hogyan láthatja át ennyire a világ búját-baját?

- Heimdall, te jó embernek tűnsz. Nem félsz tőlem, pedig sokáig bomlasztották a falud lakói elmédet. Vannak kérdéseid, amik nem mindennaposak. Ezek mozgatják előre a világot. Bátor vagy, mertél követni, pedig akár az életedre is törhettem volna. És tisztaszívű, mert szíveden viseled mindenki bánatát. Adhat-e neked egy tanácsot, egy öreg száműzött? – Tágra nyílt szemmel figyeltem az öreget. – Tartsd meg ezeket a tulajdonságaidat. Legyél bátor, merj kérdezni, és ne félj a választól. Ne légy naív, mindig legyen saját gondolatod. És a célodért mindig küzdj igaz szívvel. Úgy még a vereség is jólesik a lelkednek, mert tudod, hogy mindent megtettél. – Szavai után még némán ücsörögtünk egymással szembe, hol az eget, hol a tájat kémlelve. Sötédetéskor búcsút vettem az öregtől, és megígértem, hogy létéről soha senkinek nem szólok, csak a halálos ágyamon fedem fel, a vele való találkozásom.

No, ha nem fekszek lázzal, de érzem már a vesztem. Azóta már eltelt tíz-tizenöt esztendő is. Róma azóta is csak terjeszkedik, s az erőnk fogy. Én azóta is betartom az öreg druida szavait, és most, az utolsó csatám előtt vagyok ugyan, de semmit nem bánok, amit eddigi életem során megtettem.

Hogy mi lett az öreg Bragival? Talán még ma is a hegy tetején pipázik, ha csak nem sétált fel az istenek közé.