A nevem Grimm

Nézve ezt a tök jópofa sorozatot (My name is Earl) pont ahhoz a részhez értem, mikor Earl a börtönben írással próbálja meg elvonni a bezártságról a figyelmét. Hát én nem éppen a bezártságról próbálom meg elvonni a figyelmem, hanem... hát mittomén, tuti van miről elvonni(látszik jól megy). No, hát próbálok valami rendszert alkalmazni, így úgy gondolom bedobok ma is egy novellát, aztán a nagyérdemű kegyeire bízom a megtisztelő kritikákat:

Walkiesjar

Harcos, katona, zsoldos. Lehet akárhogy nevezni, a munkája akkor is a gyilkolás. Minden büntetés nélkül ölhet meg egy másik embert, sőt még ünneplik is őket. Így volt ez az emberiség történetének kezdetétől fogva. Mindig voltak háborúk, és harcok. Minden csupán felfogás kérdése. Manapság polgárjogi mozgalmak, az emberek személyes jogaiért küzdenek, és egy háborúban is elítélik a gyilkosságot. Régen az élet velejárójának vették a halált, és sokan dalolva mentek háborúba. A hazájukért, a pénzért, vagy csak beteges, torz állatias ösztöneik kielégítéséért, de rengeteg ember volt kész a nap huszonnégy órájában a harcra, a föld bármely pontján. Walkiesjar! Akár a bátrak földjének is nevezhetném. Itt nem élnek harcosok. Se katonák, de még csak a zsoldosok is elkerülik a vidéket. Maga a táj festői. Fenn északon, a Skandináv félszigeten terül el, így az év nagy részében a hó, a jég és az örök fagy az úr. A fenyvesek hófehéren tündökölnek, mint a jégszobrok, a hajnali nap vörös sugaraiban. Élettelen, és nyugodt táj. Maga a harmónia. Csak a sebesfolyású patakok rohannak le a meredek sziklafalakon. Hatalmas hegyek szegélyezik a vakítóan fehér dombokat. Minden havas, és fagyott. Első ránézésre itt ember, nem igen marad meg. Pedig ez a bátrak földje! És a bátraknak egyszerű állattartó gyűjtögető embereket nevezek. Hogyan is kerülhet egy ennyire békés, és szelíd népcsoport a háború tüzes poklába? Egyszerű. A területen rengeteg a vad, és az érintetlen erdő. Kivállóan megfelel a szomszédos viking törzsnek, hogy egy darabig csillapítsák harc iránti éhségüket. Walkiesjar hajóval megközelíthetetlen, hiszen csak zúgók, és egyébb kisebb csermejek szabják szét. Egyedül a Folkies folyó szeli át tökéletesen középen, de ez sem hajózható a sekélysége miatt. A vikingeknek gyalogszerrel kell megközelíteniük Walkiesjard-ot. A kezdeti támadások brutálisak, véresek. Mindenkit akit látnak a falvakban lemészárolnak, a lábasjószágokat elterelik, a házakat felégetik. Nők megerőszakolva, gyerekek megcsonkítva, igazságtalanul sújtották őket az istenek. Eltellik egy-két hónap pár hasonló be-betöréssel. Egyszerre csak összeülnek a falvak megmaradt vénei, és döntést hoznak. Mivel a falvak sosem ellenségeskedtek, könnyen dűlőre jutnak, és követeket állítanak ki, hogy szóljanak a viking törzsfőnöknek, hogy megütköznek véres, gyáva hordájával. A falvakban pánikszerű felkészülés kezdődik meg. Egy hónap alatt a békés parasztokból mindenre elszánt harcosok lettek. A juhászbotból lándzsa, az ásóból kard, a baltából csatafejsze lett. Eszkábáltak pajzsokat is, sisakjaikra tülköket erősítettek, akár a vikingek. Új zászlót varrattak a nőkkel, amely minden falut egyaránt képvisel. Vörös alapon fehér felhővel. A csata napja közeleg, de emberük alig. Kétszáz férfit tudtak csak kiállítani harckészen, míg a vikingek közel hatszáz fős sereggel vonultak Walkiesjard szíve felé. A csatát a Két Fivér dombokon jelölték ki. A két sereg egymással szemközt tud megmérkőzni, bármilyen trükk, vagy csel használata nélkül. A csata hajnalra esett, az egyesült sereg a keleti dombon sorakozott fel, míg a vikingek a nyugati dombon. A felkelő nap első sugarai megcsillannak Walkiesjar bátrain. Félelmetes méretűvé növekedve, kürtjeiket recsegve dörömbölve fújták meg, szemből jött a kurta válasz, s a két sereg elkezdett egymás felé masírozni. Kezdetben megfontoltan, lépésenként haladva, majd ahogy egyre meredekebb részhez értek, mind jobban belegyorsítottak. Mire a kis völgybe értek, mind teljes erejükkel, és dühükkel rohantak levágni az ellent. A két sereg arcvonala összeér. Mit ér! Egymásba robban, s a seregek katonái vegyesen szétfröccsennek a parányi völgyben. Egymásnak feszülve kaszabolnak, ha elejti a kardját hát puszta kézzel ront a másiknak, és ahogy éri elveszi az életét. Egy csatát minden könyv, história, rege, ballada dicsőnek és magasztosnak ír le. Hazudnak. Egy csata véres, mocskos félelmetes. Csataüvöltés és halálsikoly, a kardok csörgésével, a csontok törésével, és a bőr hasadásával együtt játsza a halál dalát. Fröcsög a vér, és bizony néhol egy-két emberi testrész is a magasba repül. A tetőponton a baleszerencsésebb katonák saját bajtársaik kiömlött belén csúsznak el, és a hirtelen bal lépés végül fejük vesztét okozza. Kétszáz elszánt hazáját védő északi bátor, több mint félezer jólképzett és fanatikus született harcos ellen. Már kezdetben sem a győzelemről volt szó. Walkiesjar népe tudta jól, hogy itt már nem nyerhet. Még a követek elküldése előtt vállalták a mártír halált, hogy megmutassák a világnak, hogy nem hagyják magukat. Mindenkit levágtak. A túlélőket először megkínozták, megalázták, majd lassú kínhalállal ölték meg. Azonban a história azt mondja, az összes túlélő kacagott a kínzáson. A sokat próbált szikár vikingek szóhoz sem jutottak, sokan megijedtek, hogy most Thor haragját szabadítják magukra. Minden ember félelmetesen kacagott csupán sorság, de üvölteni, sikítani egy nem volt hajlandó. Walkiesjar viking kézre került, de a vikingek sose felejtették el a bátor parasztokat, akik a képükbe mertek vigyorogni, mikor éppen az életüket vették el.

I'm fucking back!

Lassan egy éve nagy ívben szarok a blog-ra, ráadásul a Fire Fox nem is hagyja, hogy bejelentkezzek, mert valami olyan típusom van, amit nem is ismer az a csöcs. Kisregényt lehetne írni arról mi minden történt velem azóta, hogy utoljára írtam bejegyzést, de egy nagy ló faszt fogok én írni, nem kisregényt! Vannak novelláim, amiket érdemesnek találok az életre azt kidobom ide, aztán ítélkezzen fölötte a plebsz! Egy maréknyi géz

1884. november 28-án, az Atlanti óceánon a Pierott nevű kereskedelmi hajó, elsüllyedt egy heves viharban. A szerencsétlenségben minden odaveszett. A teljes rakomány, és a 167 fős legénység is. Vagyis mégse. Csupán 163-an vesztek oda, ugyanis négy szerencsés túlélő egy mentőcsónakban még időben távol tudott kerülni a merülő Pierott-tól, mielőtt az-az örvényeivel, miket haláltusája közben keltett le nem rántotta volna a kis lélekvesztőt. A szerencsétlenséget az első tiszt Jim Lombardi, Hank Anderson gépész, Tony Turner matróz, és természetesen a kapitány Wins Fusert élte túl. Teltek múltak a napok, és az életben maradtak fokozatosan éhesebbek lettek, s a kevéske élelem is, melyet utolsó pánikoló kapkodásukban eltettek már mind elfogyott. A korgó gyomrok egymást szították, és az inger szegény környezet sem segített. Mindenki csak az üres bendőjére tudott gondolni. Jobban gyötörte őket az éhség, mint az, hogy már vizük és éppen, hogy csak van, és a nap úgy tűz rájuk, hogy minden éjjel nyüsszögnek a leégéstől, és a napszúrástól. A nappal sem hoz felüdülést. A nap úgy égeti a bőrüket, mintha nyílt láng nyalogatná félig csupasz testüket. Sajnos a tébolynak eme bugyrában az ember átlépi azt az amúgy vékony határvonalat, amely elválaszt bennünket az állatoktól. - Fiúk figyeljetek. – szólt egy hajnalban Wins kapitány – Már két, három napja tűrjük az éhséget, de ha túl akarjuk élni, olyan lépést kell megtennünk, amit normális körülmények közt semmiképp nem tennénk meg. Húzzunk sorsot. - Mi felől? – kérdezett naivan Tony, bár szíve mélyén tudta a választ, akár csak a csónak többi utasa is. - Hogy kit áldozzunk föl a többség javáért. – mondta ki nehezen az öreg kapitány. - Nem! Ez nem helyes! Én ugyan inkább meghalok, mintsem valamelyik emberi lényből akár egy falatot is egyek! – tiltakozott oly hevesen, hogy egyszerre mind elvetették az ötletet, és inkább nem is beszéltek róla. Azonban Tony Turner tiltakozásával, csupán saját sorsát pecsételte meg. Az éjszaka folyamán Wins, a két túlélő segítségével lefogták, és elmetszették a torkát. Egy hét múlva a Gallian nevű csatahajó talált rá a megviselt kannibálokra. Addigra a kis matrózt – már amennyi megmaradt belőle – egy nagy vitorla darabba bugyolálták, ami gézből készült. A kapitány, egy bizonyos Ernest Winkly, nem engedte nekik, hogy a tengerbe vessék a holttestet, és kikötéskor azonnal átadta a gyilkos túlélőket a hatóságoknak. A bíróságon először azonnali kivégzésre ítélték őket, azonban a bíró kivételesen engedményt tett a kiváltképp különleges helyzetet tekintve, és hat év fegyházra ítélte Wins-éket. Letelt a hat év, és jó magaviseletér, mind hármójukat elengedték. Azonban a börtön évek alatt eltávolodtak egymástól, és mind külön utakat jártak a szabadulás után. Hank Anderson sofőrként tudott elhelyezkedni Londonban a Whitechapel körzetben, ahol közel 10 év múlva egy hírhedt sorozatgyilkos szedi majd áldozatait. De akkoriban még sehol sem volt a véres Hasfelmetsző, és Hank-nek különösebben nincs is félni valója tőle. Azonban egy ködös, esős amolyan a szigetországtól már megszokott időben a lovai rejtélyes körülmények közt megbokrosodtak! A szűkös utcákon az éles kanyarokat, nem tudták bevenni vad vágtájukban, és a kocsi kisiklott mögülük, Hank pedig lezuhant az ülésből, és fejét szilánkosra törte a macskakövön. A kocsi, ahogy a tehetetlenségtől eldőlt, még rázuhant a sofőrre, és agyonnyomta azt. Hank Anderson ebből már nem érzékelt semmit. Valószínűleg az eséstől szörnyet halt. A helyszínelő rendőröknek a szemtanúk azt állították a lovak nem ok nélkül bokrosodtak meg. Egy tetőtől talpig gézbe bugyolált embert láttak a hintó után inkább siklani, mint futni. A rongyok csurom véresek voltak, és sós szagot lehetett a környékén érezni. Akárcsak a tengerparton. A tanúk azt mondják, hogy a kocsi nem borult volna föl, de az a kísértet ráborította a sofőrre majd, mint a kámfor, eltűnt. Wins Fusert mikor elolvasta az újságban mi történt Hank-el, bepánikolt, és felkutatta Jim Lombardi-t, aki addigra az egyik ópiumbarlang mélyén fetrengett a nyomor, és a reménytelenség szakadékában. Elméjét vad kábulat fedte, s szemeiből az értelem legkisebb szikrája is kimúlt. Wins mikor látta, hogy nem tud rá hatni, csak botorkált mellette csendesen az utcán. Összekarolva, mert Jim alig bírt járni a részegségtől, hiszen persze alkoholista is lett. Azonban valami különös oknál fogva hirtelen agresszív lett, és ráordított a kapitányra. - A te ötleted volt, és most megbűnhődünk érte! Takarodj te – majd odébb lökte a férfit, aki el is esett. A földről csak egy pillanatnak látszott, és utána majd egy órás szünet, míg Jim Lombardi a földre zuhant felhasított fejjel, melyet egy cserép vágott hosszában el. Wins látta ahogy a cserép lezuhan, de olyan gyorsan történt, hogy feleszmélni sem tudta. Azonban, amit a tetőn látott megfagyasztotta benne a vért. A kísértet ott állt, a nyirkos mohás tetőn, és egyenesen rá meredt. Bár az arcát eltakarta a véres géz, de tudta jól, ez Tony. És már csak ő van vissza. Olyan gyorsan szaladt a rendőrségre, ahogy csak a lába bírta. A rendőr főnök azonban kinevette őt, mikor elmesélte a történetét. Wins végső elkeseredésében térden állva könyörgött, hogy az éjszakát hadd töltse az egyik itteni cellába. Minden rendőr őrsön volt egy kisebb börtön, hogy a részegeket, kötekedőket, piti tolvajokat lehűtésre becsukják egy kis időre. Wins körbenézett nincs-e valami veszélyes tárgy a cellába. Majd mikor már csak a priccse, meg a párnája maradt lefeküdt és a fal felé fordulva, motyogva dülöngélt, akár egy őrült. Az elzáróban már megszokták, hogy a rabok éjjel üvöltöznek, meg kötekednek. De arra a bizonyos éjszakára minden őr úgy emlékszik vissza, hogy a hideg futkos tőle a hátukon. Úgy hajnali három fele vérfagyasztó sikolyra lettek figyelmesek, és egyenesen Wins cellájához rohantak. Ott találták őt a priccsén hanyatt fekve Arca eltorzult, szeme még nyitva, bár olyan üvegesek, akár egy porcelán babáé, s torka fültől fülig fel van metszve. A kezeiben egy maréknyi gézt találtak az őrök, de semmi nyomot. Se gyanúsított, se erőszakos behatolásra utaló nyomok. Hiszen a cella ugyanúgy volt, ahogy ők hagyták. A géz darabkák másnap reggel a nap első sugaraira porrá változtak. Mikor a három hajótöröttel kikötöttek már 1884. december 15-öt írtak. 1890. január 18-ától február 5-éig több mint 60 ember jelentett egy különös gézbe bugyolált alakot, aki talpig véres, és nem jár, hanem úgy siklik London utcáin. Wins Fusert 1890. február 5-én hunyt el. Ez után többet senki sem látta a vérfagyasztó kísértetet, ki elégtételt vett gyilkosain.

Nos mint már azt említettem, a kritikákat nagy örömmel, és türelemmel fogadom.