A Terror Fája
Az Északi tenger kellős közepén, a förgeteg, és örök fagy birodalmában kuporog a maga szerény módján Jan Mayen szigete, fittyet hányva az orkánerejű szélre, és a fél éves fagyra.
Olyannyira büszke is erre, hogy még egy hegyet a Beeneberg-et is növesztett a hátára, méghozzá egy 2277 méteres hófödte kucsmát.
A parányi szigeten se növény, se állatvilág. A féle „fura remete” fenn a zord északon, távol a nyüzsgéstől, a sok kíváncsi tekintettől, hosszúkásan nyúlik el a fagyos vízben.
A Beeneberg havas csúcsán egy kis síkság van, nagyjából 100-200 m2 . Tetején egy hatalmas lapos tetejű torony áll, pontosan huszonöt emelet magas, az alsó öt emeletből egy lapostetejű melléképület, nyúlik el L alakban. A kis építményen van még két bástya is, de ezek kicsik, és jelentéktelenek a torony méretéhez képest.
Falain végig ősi rúnák, hosszú sorokban régi, elfeledett históriákat őriznek szakadatlanul. A hó, már befedte némelyet, makacsul ráfagyva várja, hogy egyszer elolvassák szomorú történetüket.
A torony négyzet alapú, minden emeleten a szélkakas mind a négy irányába két-két ablak nyílik, feketén, komoran.
Elhagyatott kísértetkastély ez, itt élő emberek építették még valamikor az Ősök idejében. Nehéz munkával felhordták a sziklákat a fagyos hegy tetejére, és addig-addig idomították, míg az egy ilyen monstrumot nem alkotott.
A főbejárata délnek néz, ami a kis melléképületbe nyílik. A kapuján gorgófej vigyáz a toronyban élőkre.
Vézna kis ösvény vezet a torony felé, a fagyos hóba. Öreg, rég nem taposott út ez, melyet talán még a Tél elől menekülő emberek vágtak. A tornyot körbe a hegy koronája védi a viharos széltől, ezért is tudták ilyen hatalmasra építeni ennyire szélsőséges körülmények között.
A torony tetejéről a kilátás lélegzetelállító. Tiszta, napos időben dél fele egészen a Skandináv félszigetig el lehet látni. Észak fele Grönlandig is el lehet látni, mindenféle távcső nélkül.
Bár itt ritkán van szép, napos idő. Az év nagy részében a Tél az úr, és fagyos zimankót zúdít a parányi szigetre.
Egy nap azonban, különös esemény zavarja meg a sziget évszázados halálát. A kis hegyi ösvényen egy zömök alak küsztetti fel magát a jeges hegyoldalon. Magát barna téli-ruhába bugyolálva, arcát sállal, vagy valami kendővel fedve a jeges széltől, hatalmas sétabotjára görnyedve lépked előre a térdig érő hóban.
Nagyokat lép, hó nélkül már ostobán is nézne ki. Hátát nem húzza súly, csak a hatalmas kabátja, már ha azt súlynak érzi.
Az idegen testalkata óriási! Van vagy két méter magas, mégsem kövér, inkább szálas, már amennyire a sok göncből kiderül.
Botja még így is egy fejjel magasabb nála, bár ő maga görnyedten megy, hiszen az orkán erejű szélben, még egy ilyen égimeszelőt is felborítana a néha 100km/h-s szél!
Főleg most húzza meg magát, mikor a Beeneberg koronájára ér. Csuklyáját a szél nem tépi le arcáról, csak kellemesen ringatja a szeme előtt. Arcából csak a feketeség látszik, mintha a Zord Kaszás lenne, csak a bot végén nincs kasza.
A botja egy göcsörtös, de szívós kőris ág lehetett hajdanán, kiváló támasz egy ilyen barátságtalan vidéken.
Az ég halványszürke, és fehér között teljesen megrekedt, egy hatalmas adag tejföl áll Ymir koponyájának tetején. Olyan sűrű, olyan masszív, hogy még a viharos szél sem képes tovább siklatni.
Természetesen a toronyhoz tart az útja, tán valami kutató, vagy felfedező, ki a Beeneberg tornyának titkát akarja felderíteni, és a világ elé tárva híres kutatóként halhatatlanul mosolyogni egy történelemkönyv 107. oldalán.
A torony elé érve a gorgófejhez érinti botját, akár egy mesebeli mágus, és a sála alól halk dörmögés hallatszik:
- Og hartil fagrar kostir. – Nem e világi nyelv, annyi szent, azonban a kapu megérti, s villog rajta a grogó fej, mint a vadász foga prédáján, s a kapu lassan, nyekeregve kinyílik.
Odabenn komor sötét kripta, dohos levegőjű, jégkamra. Két oldalt sima, kerek oszlopok teszik még rejtélyesebbé. A sötétségbe valamilyen mély kék árnyalat is, mely sejtelmes fénybe burkolja a hátborzongató csarnokot.
A fáradt utazó kiegyenesedik, és lehúzza arcáról a sálát. Cserepes ajkai közül gőzölögve távozik a melegebb levegő, s szellemként csusszan fel a botján, s a végén levő gocsőrtőn összesűrűsödve, vakító fényként lángra lobbantja a botot, a semmiből.
Ez a szerény fáklya éppen pár lépésnyi fényt biztosít a megfáradt vándornak. Ahogy beljebb lép a csarnokban az ajtó szépen lassan becsukódik utána, mintha csak rugók húznák.
A csarnokba egy kis meghittség költözött már csak a láng aranyló és meleg színének is köszönhetően.
A padlón egy hatalmas aranytábla csillan meg a fényben, s lassan kivehető belőle a nap mintája, melyre lágy arcot véstek készítői.
A plafon magasabban van, a kis fény nem világítja be, de az utazónak nem is kell. Egyenesen előre halad a csarnok végébe, ott egy nagy faajtón megy át, ahonnan egy még dohosabb, és még nyomasztóbb helységbe ér. Itt már némi rumli, régi törött asztalok, és székek is vannak, kopott, poros minden, és persze a dér a téglák közt.
A terem végében egy kőlépcső vezet a következő emeletre.
A lépcső tetején egy hasonlóan lelakott szoba, és így tovább egészen a huszonötödik emeletig.
A Vándor lassú léptekkel halad fölfelé, fáradhatatlanul, szemét és arca nagy részét továbbra is a csuklyája fedi, csak a borostás szikár álla látszik ki, és a cserepes ajkai.
Az utolsó lépcsőfordulónál visszavesz a láng, mivel felülről aranylóan világít lefelé valamilyen fényforrás. Az ajtó elé érve, kinyitja azt, s botján a láng teljesen elhal.
A legfelső emelet szobájának közepén egy tűzhely áll, fölötte egy hatalmas kormos üst, benne valami nem e világi kotyvalék fortyog. Alatta kacér lángok fogócskáznak a kevéske tüzelőn fáradhatatlanul. A kondér mögött egy különös alak is gubbaszt, és szent türelemmel kavargatja a félelmetes gezemicét. A fények miatt csupán a sziluettje, s néha a keze látszik ki kavarás közbe. Vakítóan fehér bőrű, de szikár, erős kezei vannak.
A két különös ember csak áll, illetve ül egymással szembe, majd a gubbasztó töri meg a feszült csendet.
- Sejtettem, hogy Te ide jössz rögtön.
- Túl nyilvánvaló volt az a támadás egy ilyen gyenge mágustól. Engem inkább az ok érdekel az okozat helyett.
- Miért gondolod, hogy én tudok segíteni? A Négy Hold közül én vagyok az egyetlen remete. Bëlô tornyába ritkán járnak a Hollók.
- Azért a kósza szél még hozza a hangokat. S tudom jól, hogy a te figyelmedet sem kerülték el a Teremtés Hegyén történtek.
- Természetesen. – mondta kicsit fennhangon, és felállt, közelében levő botjára támaszkodva az ablakhoz botorkált. Kilépett az ablakon, hol egy erkély várta. A Vándor egy szó nélkül követte, s mellette megállt.
A torony urának arca immár jól látszott. Görbeorrú öregember, nagy bajusszal, és bozontos szemöldökkel, valamint torzonborz ősz hajjal. Bőre fakó és ráncos, testtartása görbe, háta kissé púpos. Fekete csuhát hord, s botja majdnem ugyanolyan göcsörtös, mint a Vándoré, csak ennek a vége egy félkörbe végződik, melyen belül egy gömb alakú kristály lebeg szüntelen.
A vándor vaskos kabátja alól elővesz egy pipát, és minden pepecselés nélkül csak a szájába veszi és szív egy nagyot. A tűztér vörösen felizzik, s egy pillanat múlva sűrű füstfelhőt okád halkan arca elé, melyet azóta is csuklyája fed.
- Tehát árulás a vád? – kérdezte az öreg, kissé elszomorodva.
- Csak gyanú.
- Mégis nálad a botod. Pedig azt csak úgy nem hordod magaddal.
- Vándor vagyok. Egy vándornak pedig kell a botja. De ha nincs rejtegetni valód, úgy miért rejted el gondolataid előlem?
- S ha csak gyanakszol, úgy miért barangolsz elmém labirintusában?
- Mert gyanús, hogy hirtelen innen tört fel megmagyarázhatatlan mennyiségű energia, és aztán újra egy sírbolt lett a Beeneberg.
- Ez egy működő vulkán, bár már vagy ezer esztendeje nem volt semmi mozgás. Lehet csak a Bëlô torony vesztét érezted.
- És tán az Ura nem érezte? Vagy már ahogy a szél szavára, úgy a föld morgására sem mozdítja a füle botját se!
- Konkrétan azt mondod elárultam a rendet. Jól van… hát nincs mit titkolnom tovább főleg, mivel Te magad jöttél el értem. – mondta majd koppintott egyet botjával, s az erkély korlátjára két hatalmas fekete ruhába öltöztetett rothadó csontváz ugrott, s egyenesen a Vándornak estek mind a ketten. A Vándor egy szemvillanás alatt botjából vörösen izzó lángnyelvvel ketté vágta mindkét támadót, és berohant a toronyba, mert vendéglátója addigra már kereket oldott. Messzire mégse ment, s egy percnyi gondolkozás után a Vándor visszatért az erkélyre, még egyet szívott pipájából, s az összes füstöt lábához fújta.
A füst felhővé nőtt, s a Vándor ráállva felrepült a tetőre, ahol az öreg mágus már a szertartás elvégzésére készült elő.
Nagyon megváltozott, arcát gonosz rúnák fedték végig, tekintetében gyilkos szándék, fogai csak úgy villognak vigyorgó pofájába! Botjából fekete villámok cikáznak zabolázatlanul minden felé, s a szél is rettenetesen felerősödött.
A Vándor maga elé tartva botját aranyló fénysugarat lőtt az ellenfelére, akit félkörben valamilyen fekete pajzs megóvott a csapástól.
- Már minden hiába! A te hatalmad sem elég hozzá, hogy megállíts! Nézz csak le pusztulásod ómenére! Nézd csak meg, mi okozza az emberiség végét ezen az elgyötört bolygón! – üvöltötte akár egy mániákus, s a melléképületre mutatott, melynek teteje felfele hatalmas robajjal összeroskadt, s a törmelékek közül ágak törtek a fény felé.
De nem hétköznapi fáé, az ágak feketék, és romlottak. Holt szagot árasztanak, s alvadt vér csöpög le lassan róluk, sűrű tócsákat hagyva maguk alatt. aztán a törzs is kiemelkedik meglepő sebességgel, a Vándor kissé kétségbe is esik, hiszen ismeri ezt a fát, imádkozott is érte, hogy többé ne lássa.
A legnagyobb félelme ím előtte növekedett, s már majdnem a torony tetejéig felért. A fa gyökerei alant a hegy gyomrába végződnek, s a vulkán magmájából táplálkoznak. Minden pólusából halál és dögszag áramlik, s az ég is sokkal sötétebb lesz a Beeneberg fölött.
- Íme! – kiáltott a fekete druida - a Terror fája! Ezer esztendeje növesztem Bëlô tornyának tárnáiban csak arra várva, hogy Morwen tisztása elpusztuljon!
- Ostoba! – tajtékzott a Vándor – nem sejted milyen erőkkel játszol! Ennek még te sem szabhatsz gátat!
- Gátat szabni? Ugyan minek? Azt akarom, hogy növekedjen, hogy ellássam vele a hadseregemet!
- Miféle hadsereget?! – kiáltott vissza rá a Vándor de letekintve már meg is kapta a választ. Alant a hóból száz, meg száz halott mászik ki örök nyughelyéről. Rohadva, hiányosan, csonttá aszva, dülöngélnek a fa felé. A Vándornak cselekednie kell, méghozzá azonnal. A Terror fája a legsötétebb mágiát tápláló varázslat, melynek magját egy emberben kell elvetni, s belőle kitörő palántát aztán eleven gyermekek vérével kell öntözni. Ha kicsit nagyobb lesz tűzben kell tartani állandóan, ekkor is vérrel kell öntözni, ám ekkor már igénytelenebb, bármilyet elfogad. Végül egy tűzhányó tetején kell elültetni, mely bármilyen heves, ezek után szunnyadni fog, mert a fa mohó gyökerei minden erejét elveszik.
A Vándor leugrik huszonöt emelet magasról egyenesen a csontváz sereg közepébe, és egyetlen körkörös robbantással félresöpri közeléből az ellenfeleit. Mikor azok kicsit magukhoz térnek, vadul megrohamozzák a mágust, aki botjával mér irdatlan csapásokat ellenfeleire. Kezéből világító gömböket lő, melyek becsapódáskor több katonát is porrá őrölnek.
Hosszú percekig derekasan helyt áll ellenfeleivel szemben, ám neki is megvannak a maga határai, melyeket a heves varázslatok, és mágiák igen gyorsan kimerítettek. Már liheg, s kezei sajognak. Orrából folyik a vér, s lábai sokkal lassabban mozdulnak, mint szeretné. Szemei még mindig nem látszanak, de érezhető rajta, hogy egyre elkeseredettebben küzd, s egyre hiábavaló az erőfeszítése.
Lábait a hó alól előtörő kezek lefogják, s ő a földre zuhan, ekkor már minden veszve látszik.
Ám a szél új reménynek hangját hozza, melyre a holtak is felfigyelnek a fekete druidával egyetemben, ki a torony tetejéről irányította eddig a sereget. Ezért is nem varázsolt, minden koncentrációját lekötötte a sereg irányítása.
A Beeneberg koronájáról déli irányból egy lovas alak áll, egy hosszú tárgyat feje fölé tartva. Valamilyen varázsigét üvölt az égnek, ám azt ilyen messze már nem lehet kivenni.
Azonban az ég meghallotta, s a fekete felleg felszakadozva, kissé világosabb veszi át a helyét, s hűsítő eső kezd el hullani, egyre hevesebben. A Vándor kissé megkönnyebbül. Tudja, hogy itt az erősítés, s valóban, a felhő rejtekéből egy hatalmas hófehér bagoly száll alá, s karmaival porrá zúzza a csontváz katonákat.
Magasztosan megáll a Vándor mellett, aki nagy nehezen feltápászkodik, s megsimogatja a hatalmas szárnyast. Az kicsit lejjebb húzza hatalmas fejét, s engedi, hogy a sokat próbált mágus felmásszon a hátára, majd hatalmas süvítéssel elrepül, el messze északi irányba.
Az eső e közben meghozta a hatását, a Fa valamelyest összement, s a lovas is sietve távozott, mielőtt az ellenség oda nem ér.
A fekete druida komótosan nézte ahogy a fényes bagoly lassan eltűnik a felhők közt.
- Hát ím, elkezdődött a végső háború. – motyogta maga elé, s lassan fekete füstté válva beszivárgott a tornyába.
